A Budapest–Bamakó idei futamával párhuzamosan autótúrán sikeresen résztvevő Jugók csapat (Bús István és Kelemen Ferenc) tagjai több mint 16 ezer kilométer „lekocsikázása” után épen és egészségesen hazaértek Mali fővárosából. A zentai páros a verseny, illetve túra többi résztvevőivel együtt január 16-án rajtolt el Budapestről, hogy mintegy két héttel később célba érjenek. A zentai fenegyerekek viszont a hazautat is a 30 éves Mercedes 190D típusú személygépkocsival tették meg, így gyakorlatilag majd egy hónapon keresztül szelték Afrika útjait.
A maga nemében rendhagyó kaland eszmei atyja Bús István, aki már régóta részt szeretett volna venni a futamon, s miután nyugdíjba vonult, megvalósíthatta az álmát. Szerinte az embernek saját magának kell eldöntenie, hogy van-e benne elég bátorság ahhoz, hogy elutazzon egy olyan országba, ahol a közelmúltban még ebolajárvány szedte az áldozatait, s emberrablásokról is beszéltek a hírekben. Miután mindezt letisztázza magában az ember, s bejelentkezik a flúgos futamra, akkor következik a személygépkocsi felkészítése, a támogatók „összeszedése” és maga az utazás. A két férfit elképzelésük megvalósításában a feleségük is támogatta, habár István megjegyezte, hogy ő meg sem kérdezte az asszonyát, mivel amennyiben ezt megteszi, akkor lehetséges, hogy nem lett volna semmi sem az útból.
– Nekem csak annyit mondott a nejem, hogy magam döntsem el, s nem akart beleszólni az egészbe, de szerintem szurkolt nekem, hogy vegyek részt a kalandban – jegyezte meg Ferenc.
– Én azt mondtam, hogy bárhogy döntesz, melletted vagyok – pontosított Sophia, Kelemen Ferenc felesége, majd pedig hozzáfűzte, hogy azért tudat alatt is tisztában volt azzal, hogy el kell, hogy menjen a férje, mert tudta, hogy szeretne ilyesmiben részt venni. István egyébként eredetileg nem Ferenccel tervezte az utazást, viszont korábbi társa visszalépett, s mivel a békát nem nehéz a tónak ugrasztani, így Ferenc elvállalta, hogy csatlakozik a barátjához. Az első szakasz útvonala Európán vitt végig, s mintegy 3 ezer kilométert tettek meg 2-3 nap alatt, majd Spanyolország területéről komppal keltek át a Gibraltár-szoroson, s léptek az afrikai kontinens területére, ahol meglepően kellemetlen hideg, szeles időjárás fogadta, s kísérte végig útjukon a futam résztvevőit. Az Atlasz-hegység mintegy kétezer méter magasban lévő szakaszán pedig hótorlaszok is nehezítették a továbbjutást.
Szerencsére a zentaiak felszerelték magukat hólánccal, amit eredetileg a homokos, sivatagos területen való továbbjutásra tartogattak, s vittek magukkal ásót és lapátot is. A zentaiak az éjszakákat vagy a személygépkocsiban, vagy pedig sátorban töltötték, szállodában egyszer sem foglaltak szállást, így talán ők oldották meg legszerényebb ráfordítással az egész utat.
Mindez Istvánnak nem okozott különösebb gondot, teherautó-sofőrként elaludt a kormány mellett is, Kelemen úrnak pedig egykori felderítőként úgyszintén nem voltak különösebb igényei, véleménye szerint néhány napos akklimatizáció után bárhol meg lehet szokni a spártai körülményeket. Az élelmiszert is otthonról vitték magukkal a zentaiak.
– Hazai konyha volt – jegyezte meg szűkszavúan István, s elmesélte, hogy többnyire konzerveken, kolbászon és lekváros tésztán éltek a túra ideje alatt. A bamakós csapatok tagjai közül egyesek megkóstolták az afrikaiak által készített ételeket, de amikor a zentaiak meglátták, hogy ott miképpen árulják a húst, inkább letettek az elfogyasztásáról. Igaz, egy nap István elment segíteni az afrikai halászoknak, így ekkor halat is ettek.
– Kíváncsi voltam, hogy ők miképpen halásznak, s két alkalommal is együtt húztam velük a hálót, de ez ott nyomorúságos munka. A tenger le van halászva és alig lehet halat fogni. Zsákmányunk mintegy 50 kilónyi hal volt, amit a hajó által elfogyasztott üzemanyagra és 10 ember fizetésére osztottak szét, s nagyon kevés jutott mindenkinek. Több viszont nem volt. A kontinensen egyébként óriási ellentétek uralkodnak – mesélték a csapat tagjai. Amíg Afrikának a világrészünkhöz közel eső része rohamosan fejlődik, addig a többi részén még elmaradottabb, mint ahogyan az eddigi beszámolókban bemutatták.
– Rengeteg kis falu van, fogalmam sincs, hogy a lakói mivel foglalkoznak. Napközben tevéiket, kecskéiket legeltetik, este viszont nincs áram, így behúzódnak a kunyhóikba. Nagyon szegények – mesélte Kelemen úr, s hozzáfűzte, hogy a lakosok nyomora a jószágaikon is meglátszik. Legelnek ugyan, de alig van nekik mit enniük. Mindezt leszámítva barátságosak az emberek. A hetven-nyolcvan ellenőrzőpont közül, amelyen át kellett haladnunk, legalább hatvanon szívélyesen és segítőkészen fogadtak minket – ecsetelte Ferenc, s elmondta azt is, hogy a szegénység dacára a mobiltelefonok ott is nagyon elterjedtek, s az útvonalukon végig napelemmel működő mobilátjátszó tornyok vannak elhelyezve, a tehetősebbek pedig szinte kizárólag „mercikkel” közlekednek. A zentaiak humanitárius segélyként egy jó nagy csomag ruhát vittek az ott élőknek, amit a szervezők által biztosított teherautók egyikére pakoltak fel, ezenkívül írószert, öngyújtót, gyógyszereket, édességet, a zentai Focus Optika jóvoltából pedig szemüvegeket is vittek a rászorulóknak.
A zentai csapat tagjai elmesélték azt is, hogy odafelé az egyik útszakaszon fegyveresek kísérték a mezőnyt, azonban a hazaúton egyedül utaztak, s az éjszakákat a biztonság kedvéért ellenőrzőpontokon töltötték el, mivel éjszaka veszélyes továbbmenni. Egy alkalommal a távolból lövöldözéseket is hallottak.
– Éjjel nem ajánlatos továbbmenni, de egy alkalommal nappal is zaklattak minket valami kábítószeresek. Hol elkerültek minket, hol pedig lemaradtak – mesélte Ferenc, de hozzáfűzte, hogy ettől függetlenül az afrikaiak többsége jóindulatú volt.
Szegények az ott élők, de derűsek – jegyezte meg beszélgetőtársunk.
A futam, illetve a túra résztvevőit Mali fővárosában, egy nagy kongresszusi központ parkolójában, ünnepélyes keretek közt szívélyesen fogadták az állam vezetői, a miniszterek és a miniszter asszonyok pedig katonai kísérettel megtekintették az autókat, s találkoztak a csapatok tagjaival is – ecsetelte a célba érést István, aki egyébként alig ért haza, máris jelentkezett a jövő évi futamra.
– Ez a kaland nagyon fertőző tud lenni. Az ember egyszer belekóstol, s a következő évben is menni szeretne – mondta.
A zentai csapat tagjai kérésünkre elmesélték azt is, hogy miképpen lehet végigmenni az évente megrendezésre kerülő flúgos futamon. Mindenekelőtt kitartásra van szükség, szerény körülmények közepette kell utazni, az autót nagyon jól fel kell készíteni, nem szabad kockázatot vállalni, és nagyon oda kell figyelni az útra tévedt állatokra, ugyanis az idén is többen megjárták azzal, hogy elütöttek egy szamarat vagy tehenet. Ha lehetséges, éjjel nem szabad úton lenni, de nappal is vigyázni kell – mesélték a zentai bamakósok.
Fotók: Bús István és Kelemen Ferenc
