Ünnepel az Európai Unió, de nagyon-nagyon izgul is, mert üröm vegyülhet a vigasságba. A pezsgőt egyébként azért bontják az ókontinens politikai-gazdasági egységén, tartós békéjén munkálkodók, illetve híveik, mert 1985-ben május 9-ét nyilvánították az EU napjává.
Ebből az alkalomból azóta évenként szerveznek a tagországokban változatos programokat kicsiknek és nagyoknak, az EU iránt érdeklődőknek, vagy épp csak a szórakozni vágyóknak.
A rendezvények Európa sokszínűségét igyekeznek visszaadni, miközben az integráció jelentőségének és az eddigi eredményeknek a hangsúlyozására is hangsúlyt fektetnek. Sok országban a csatlakozásra is emlékeznek. Legutóbb (2013-ban) Horvátország lépett be abba a közösségbe, amelynek összekovácsolására először 1950. május 9-én tett javaslatot Robert Schuman francia külügyminiszter. A dátumot ismerve aligha kell magyarázni, hogy az EU napja, avagy az Európa-nap, miért épp május 9-hez kapcsolódik.
Az európai integráció irányába tett első lépést rengeteg további követte, majd az országok szövetsége 1993-ban elnevezte magát Európai Uniónak. Az azóta 28 tagúra bővült közösség nagy változásokon ment keresztül.
Az átalakulás folyamata tovább tart, sőt az EU ismét nagy kihívás(ok) előtt áll. A nagy-britanniai parlamenti választás máris komoly fejtörést okoz Brüsszelnek. A május 7-ei voksolás eredményétől függetlenül kijelenthető: a szigetországi Konzervatív Párt régóta emlegeti a népszavazást az EU-tagságról, de a másik nagy politikai tömörülés, a Munkáspárt sem zárkózik el ettől teljesen.
A britek kivételes elbánásra vonatkozó korábbi kérései már eddig is nyugtalanították az uniós partnereket. A referendum ügye pedig még inkább felzaklatta őket. Ha ugyanis az Egyesült Királyság kilép, felbomlik a hatalmi egyensúly az EU-ban.
Ez rendkívül kellemetlen helyzetbe hozná a közösség vezető gazdasági és politikai hatalmának tartott Németországot, amelynek már épp elég baja van a közösségi értékeket túl lazán kezelő, olykor mellőzni próbáló, vagy a jelenleg haragos ellenfél Oroszországgal kokettáló egyik-másik társállammal.
Ráadásul, ha a britek hátat fordítanának az EU-nak, Németországnak még mélyebben a zsebébe kellene nyúlni, hogy az uniós költségvetést kisegítse és (további) hitelekkel támogassa a pénzügyi gondokkal küszködő tagállamokat. Ilyenekből pedig még akad néhány.
A legfőbb gond továbbra is Görögország, amelyről a januári kormányváltás óta Brüsszel kénytelen ismét vészforgatókönyve(ke)t készíteni. Athén radikális baloldali kormányával ugyanis sehogy sem tud zöld ágra vergődni.
Néhány másik tagország viselkedése, vagy integrációs, esetleg kül- és gazdaságpolitikája szintén sok bosszúságot okoz Brüsszelnek. A renitensek között gyakran tűnik fel Magyarország neve is.
Az utóbbi években sok helyütt erősödött fel az unióellenesség. A jelenséget részben a 2008-as válság után több kormányra – a hitel formájában segítséget nyújtó EU és Nemzetközi Valutaalap által – rákényszerített megszorító intézkedések okozta lakossági életszínvonal romlás gerjeszti, részben a közösség különböző (például központosítási) törekvései.
A legnagyobb kiábrándulás a (munkanélküliséget gerjesztő elbocsátásokkal, vagy a fizetés- és nyugdíjcsökkentésekkel járó) megszorításokat megszenvedő tagállamokban tapasztalható. A probléma azonban nem kizárólag gazdasági okokra vezethető vissza.
Az viszont vitathatatlan, hogy mindez alaposan megtépázta az EU vezetésébe vetett hitet. Sok országban pedig felduzzasztotta az euroszkeptikusok táborát, amelynek tagjai ugyan nem utasítják el az európai egység elvét, de csalódtak benne. Az EU-fóbiások és -gyűlölők, az unió radikális ellenfelei, illetve a szélsőséges erők szintén virágkorukat élik, sőt egyre hangosabbak az Európai Parlamentben (EP), ahová a tavalyi választásokon megerősödve jutottak be.
Az EP-választások ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a többség azért mégis ragaszkodik az EU kínálta békéhez és egyéb előnyökhöz, de további mélyítést (vagyis újabb nemzetállami hatáskörök átruházását Brüsszelre) nem szorgalmaz.
Az uniós polgárok jó része ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a nemzetállamok megerősítésének erőltetése sem a legjobb megoldás. Még akkor sem, ha egyik-másik kormány ezzel kapcsolatos tervei és jelszavai szépen hangzanak.
Az is igaz viszont, hogy az EU – amelybe az önként belépők elkötelezik magukat a demokratikus normák, a békeprogram, a közösségi szolidaritás, valamint a gazdasági és szociális fejlődés mellett – önmagában semmit sem old meg. Mindenhez az értékközösség tagjainak összefogására és közös cselekvésére, fellépésére van szükség, amit rendszerint a nemzetállamok vitáiból kialakuló (közös, bár egyeseknek nem tetsző) megállapodás előz meg.
Az EU egész története ugyanis a kompromisszumokról szól. Persze mindenki nem nyerhet mindig (a legtöbbet), sőt az érdekérvényesítési küzdelmek (a tengernyi érdek mentén gyakran tapasztalható széthúzás) miatt nem is mindig sikerül jó megoldást találni. Legalábbis az elején nem. Kiváló példa erre az az elképesztő tehetetlenség, ami a döntéshozókat a 2008-as krízis kirobbanása utáni egy-két évben jellemezte. Ráadásul a válság azért is mélyülhetett el annyira az unióban, mert mindenki a maga módján, összevissza kezelgette azt.
Kezelni jelenleg is kell(ene) jó néhány problémát, melyek közül kiemelkedik a menekültválság, a még mindig magas (uniós szinten, átlagban) tíz százalék körüli munkanélküliség, az iszlamista terrorszervezetek jelentette veszély, vagy épp a roskadozó szociális ellátórendszer. A szeparatista törekvések néhány tagállamban szintén nyugtalanítják Brüsszelt. Az EU vezetői – részben az önállósodni kívánók lehűtése végett – ezért már tavaly figyelmeztettek: a következő öt évben nem lesz bővítés. Ez azt jelenti, hogy hiába próbálkoznának ismét a katalánok, a skótok vagy mások a függetlenségi referendummal, még a sikeres kiválás esetén sem kerülhetnének vissza azonnal az unióba.
Az üzenet tehát nem Szerbiának, vagy a többi tagjelöltnek szól. Ezeknek az országoknak mást mondtak. Lényegében azt, hogy a tagsághoz teljesíteniük kell a csatlakozási feltételeket, illetve sikeresen be kell fejezniük a felvételi tárgyalásokat. Szerbia esetében ez még eltart egy ideig, alighanem tizenöt évnél tovább, de húsz évig talán már nem.
