Az első napok egyike a nyáron, amikor megszűnt a kánikula, borong, néha el is ered. Kevesen járnak most a zentai hídláb környékén, a strandon is csak egyetlen néni, ő azért megmártózik. Ez hát az a pillanat, amikor a hídlábhoz helyezett állványon pipiskedő művésszel nyugodtan beszélgethetek, egyébként szinte mindig jön valaki, kérdez, értékel, elmondja gondolatait, érzéseit a készülő falfestmény kapcsán.
Mucsi Attila barátom zentai származású, de már húsz éve nem él itt, 1995-ben Magyarországra ment tanulni, miután rajztanárként végzett, először ott is telepedett le, tanított néhány évig, majd gondolt egyet, és megcélozta Londont, még az első „hullámban”. Különböző munkákat végzett eddig – miközben minden szabad percét a vászonnak szenteli persze –, a kedvence a motoros csomagkihordás volt Anglia- és Wales-szerte, jelenleg úszóoktató, de úgy érzi, végső ideje már a galériákat is megcéloznia, hogy abból élhessen, amit igazán szeret. Néhány éve kezdte nyaranként, amikor mindig hazalátogat, a hídlábon megfesteni sajátos és különleges portrésorozatát, melyet ajándéknak szán szülővárosa számára, és ami szép lassan szervesen beépül Zentába, még egyedibbé téve városunkat.
Mesélj kicsit a műfajról, a street artról, a graffitiművészetről. Te hogyan kerültél vele kapcsolatba?
– Amit csinálok, nem a szó szoros értelmében vett graffiti, inkább a falfestészet irányába tolódik el, és mivel utcán jelenik meg, a street art lehet a legjobb meghatározás. Mindig is érdekelt. Nem foglalkozom vele rendszeresen, de azért időről időre igen, noha nem ez a fő területem a képzőművészeten belül. A méretei miatt szeretem elsősorban, rendkívül izgalmasnak találom, amikor egy nagyobb falfelületen lehet játszani különböző formákkal, színekkel. Ez eddig a legnagyobb ilyen jellegű projektumom. A főiskola idején egy ipari alpinista cégnél festettem reklámokat, ami remek bemelegítés volt az ilyen jellegű munkához, tapasztalat a dolog technikája szempontjából. Persze itt konkrét reklámokat dolgoztunk ki, de időnként kaptunk egy-egy kisebb felületet, amelyen tetszés szerint festhettünk. Ami a saját falfestészeti munkáimat illeti, néhány száz négyzetméterre tehető összesen, néhány éve kezdtem. Egyébként a vászon és az olaj, ami hozzám legközelebb áll. Viszont a zentai hídláb festését rendkívül élvezem, évről évre visszatérni, folytatni ezt a munkát. Túl fogja lépni a kétszáz négyzetmétert az összfelülete. Önmagát gerjeszti a kompozíció. Mert persze van egy alapötlet, ám a következő részlet festése mindig az adott évben alakul ki.
Aztán itt eldiskurálunk kicsit, milyen izgalmas is ez a művészi alkotásnál, festésnél, zeneszerzésnél, vagy nálam most épp a regényírásnál, ahogy a mű a saját belső törvényszerűségei szerint alakul, nem is érdemes egészen ráerőltetni az alapkoncepciót, hiszen éppen ettől válik izgalmassá az alkotó számára is.
Milyen technikát alkalmazol a falon?
– Zománcot használok, betonfestéket, fújni is szoktam festékpermettel… A felület nagyon egyenetlen, kézzel faragott mészkő, alkalmazkodni kell hozzá.
Zentán kocsmafalra festettél egyszer, Londonban is van néhány munkád a falakon. Volt közben esetleg valami érdekes élményed?
– Angliában nagyon szigorúak a falrongálással kapcsolatos törvények, akár több év börtönt is kaphatsz, így mindenképp ajánlatos beszerezni az engedélyt, mielőtt felállítod az állványzatot. Természetesen én is megtettem, mielőtt Shoreditchben elkezdtem festeni a falra.
És elmeséli, mekkora élmény ott dolgozni, ez a falfestés Mekkája, csodálatos munkák születnek, természetesen nagyon népszerű is, a művészek képesek akár Dél-Amerikából ellátogatni oda, pedig jó, ha két hétig megmarad a mű, hiszen jön a következő festő.
– Egy óriásparkolóban néztem ki magamnak a helyet. Találtam ott egy konténert és egy létrát is, minden tökéletes, hét méter magasságig felértem. Csakhogy hamar kiderült, a parkolótársaság nagyon könnyelműen adta az engedélyt, se a ház, se a létra nem volt a tulajdonukban. Hanem a hirtelen megjelenő, vörös fejjel szitkozódó, izmos úriember tulajdonában, aki felszólított, hogy azonnal jöjjek le onnan. Nyeltem egyet, aztán lemásztam persze. Az illető focidrukkernek tűnt. Mutattam neki rögtön az engedélyt, mire kijelentette, ő semmi ilyet nem adott, hogy az ő létrája segítségével az ő falára fessek… Hamar rájöttem, hogy valójában aggódott, ha az ő házánál véletlenül lezuhanok, bajba kerülhet. Viszont megmutattam neki a tervet, ami határozottan tetszett neki, aztán két-három perc beszélgetés után már ott tartottunk, hogy fessem ki a kislánya szobáját.
Térjünk vissza Zentára, a hídlábra. Hogyan fogant meg benned egyáltalán az ötlet, és mi volt az alapelképzelés?
– Tetszett ez a kis zárt híd alatti rész, ideális egy jókora falfestmény létrehozására. A körkompozíció pedig lépésről lépésre alakul ki. Elindítja az első két figura az elején, a szemlélő körbefordul, és szabadon asszociálva léphet egyik részlettől a másikig. Szándékosan minden évben csak egyet festek meg, bevonva a zentaiakat a játékba, akik most már talán lesik, lesz-e még egy következő, és még egy…
Ha elkészül a teljes kör, akkor jön létre az „asszociációs játszótér”, ahol mindenki tetszőleges gondolati síkon kapcsolhatja össze az egyes elemeket. Az első fekete-fehér figurák merevek, szoborszerűen merednek maguk elé, az ezeket követő arcok lépésről lépésre válnak egyre közvetlenebbé, egyre emberibbé, melyekkel egyre inkább lehet majd azonosulni. Sajátos ajándék ez tőlem a városnak. Talán egyszer majd neki lehetne futni a többi pillérnek is.
Közben megjelenik autóval két fiatal, látszik, hogy direkt ezt a helyszínt választották a cigiszünetre, energiaitalt kortyolnak, a rádiót hangosra állítják, és nézegetik a képeket.
– Egyértelmű a polgárok érdeklődése, míg dolgozom, átlag tizenöt percenként idejönnek, a legkülönbözőképpen reagálnak a látványra, elemzik azt, például egyikük végigvezette: „A félelmet legyőző és abból kitörő, lepkeként szárnyaló lélek.”A másik mondta, látszik, hogy magyar vagyok, piros, fehér és zöld az egymás melletti három rész, én meg akkor nézem, hogy tényleg… Rengetegen jönnek év közben is megnézni, sok a visszajelzés, pózolnak is előtte egy fotó erejéig, felteszik a társasági oldalra, még esküvői fotó is készült itt, a Bolyai Filmműhely egyik munkájában is megjelenik.
Volt egy bizonyos személy, aki szintén rácsodálkozott a munkádra, aztán, bár volt engedélyed az önkormányzattól, mégis megpróbálta elérni, hogy lemeszeljék…
– Ha ilyen nagy felületre felkerül egy festmény, nem feltétlenül tetszik mindenkinek. Rácz Szabó László városi tisztviselőnek volt egy kezdeményezése, hogy le kell meszeltetni az elkészült száz négyzetmétert. Felvettem vele a kapcsolatot, de úgy érzem, teljesen következetlen volt, alap nélküli minden vádja. Szado-mazo reklám, gyerekek megrontása, homoszexualitás, kábítószer, nem eléggé magyar a kopjafa közelében… tiszta agyrém. Érdekes volt a reakció, sokan elkezdték védeni a munkámat, a Facebookon létre is jött egy oldal Mentsük meg Mucsi Ata művészetét címmel. Nagyon kedves gesztus. Lassan része lesz a városnak, az emberek nagy többségben szeretik. Persze vannak olyan vélemények, hogy az eddigi rész túl nyomasztó és sötét, de hát 2018-ra tervezem a befejezését, és épp az a lényege, hogy az egész átfordul színesbe és pozitívba, tehát a „sötét oldalnak” meglesz a kontrasztja.
És valóban, az elején elkészült részekre például még ráfirkáltak a gyerekek év közben, de ahogy kezd kialakulni a teljes kép, egyre ritkábban. Tavaly óta egy vonal nem került rá. Attila szerint ez is egy pozitív visszajelzés. Említi Londont, ahol bevett szokás a „szemétgraffiti” visszaszorítására falfestő művészek bevetése, pl. játszóterek környékén: ha tetszik a gyerekeknek a mű, nem fújnak rá.
Londonban van munkád, emellett vászonra festesz. Év közben azért legalább fejben tovább dolgozol ezen a sorozaton, vagy pihenteted, és amikor újra itt vagy, akkor kezdesz rajta töprengeni?
– Ez egy folyamat, az előkészületeket megkezdem már ősszel, szépen, ráérősen nekikészülődök. Ez a projektum befejeződik néhány éven belül, és amellett, hogy szeretném utána is „ápolni”, ahol rongálódik, mindenképp keresek másik helyet is Zentán, aztán folytatódik a falfestés.
