Sambert Belec Anikó a zentai Emlékiskolában tanít képzőművészetet, ezenkívül festőművészként is igen aktív, gyakran állít ki önállóan is, társas tárlatokon is, és míg Zentán ismerik a nevét, szeretnénk a szélesebb közönségnek is bemutatni őt. Ismeretségünk hosszú időre nyúlik vissza, még a néhai Asylum csoportnak voltunk tagjai mindketten a ’90-es évek közepétől. Sok év után a minap a Rin-tin-tin kávézó kerthelyiségében ültünk le ismét egy hosszú és tartalmas beszélgetés erejéig. Akkor készült ez az interjú is.
– Éppen Szent István-napra esett a legutóbbi önálló tárlatod megnyitója. Ez már a sokadik volt, tizen-egynéhány önálló, több mint harminc közös... Hogyan ítéled meg, hol tartasz most a pályafutásodban?
– Próbálok valamiképp jobban a felszínre törni, szélesebb körű ismeretséget szerezni. Például a fővárosban is. Az a fő problémám, hogy tanárként csupán a szünidők adottak az alkotásra, ilyenkor viszont szeretem magamat hajtani, egyhuzamban akár két-három napot is ébren és éberen tölteni festéssel, ilyen volt az idei nyár is. Ez a hivatásom... A tanári munkát csak időnként érzem annak.
– Ezzel többen vagyunk így művészek, hogy kell valami kompromisszumos megoldás a kenyérkeresetre. Neked voltak valaha olyan álmaid, hogy a festészet egyben a megélhetési forrásod is legyen?
– Voltak... – bólogat, de nem túl határozottan. Viszont azt is megbeszéljük, hogy szépen összehozhatóak átfedések a művészi munka és a tanári illetve újságírói pálya között is, Anikó például rendszeresen állít ki közösen a diákjaival. – Igen, ezek a dolgok éltetnek. Amikor egy-egy ilyen tárlaton visszanézem a gyerekek munkáit és a sajátjaimat, az mindig feltölt, többszörösen visszatér a sok-sok belefektetett energia.
Itt kicsit elmélázunk még afölött, a művész lelkiismerete szempontjából például mennyire hasznos, ha festésből vagy, teszem azt, regényírásból él meg. Mennyiben köthetőek kompromisszumok a megrendelővel vagy a kiadóval, mennyiben tekinthető az már termelésnek, ha adott időre adott mennyiséget kell szállítani, esetleg egyéb, akár kereskedelmi szempontoknak is megfelelni. Még akkor is, ha a szerző úgymond „önmagát adhatja” közben. Aztán áttérünk a kedvenc festőjére.
– Nagy kedvencem Lautrec. Egyszerre vad és érzékeny. Nem azonosulok vele, mégis magával ragad, van benne valami elementáris. Azt hiszem, elsősorban az őszintesége. Színeken és formákon túl mindig az őszinteség számomra a legfontosabb.
– Őszinteség nélkül szerinted van egyáltalán értelme bármi művészetnek? Egyáltalán: lehet művészetnek nevezni azt, ami nem őszinte?
– Úgy gondolom, igen, de nem magasabb szintűnek. A magasabb szintű művészet az mindig és teljesen őszinte kell hogy legyen. Nálam ez a fokmérő. Tehetség, szakmai műveltség és őszinteség.
A sokszor szintén nagyon élvezhető – sőt!, értékes, művészi fokon művelhető – ponyvairodalomról beszélgetve eljutunk a divatig, innen pedig csak egy apró lépés a festészetben oly divatos tájképek témája.
– Magam nagyon szeretem a tájfestészetet, de nem azt, amelyik másol. Sétálok a természetben, megragad a táj, megihlet, beleég az agyamba, aztán a vászon előtt újrateremtem magamból.
– A saját stílusodat hogyan határoznád meg?
– Mondták már rám azt is, hogy kolorista, aki két-három színnel világot teremt, máskor organikus művésznek neveztek. És valóban, sok munkám belesimul a természetbe, egy levélerezetbe például vagy egy felhőbe... Nem áll tőlem távol az impresszionizmus sem, főleg ami a színek intenzív mivoltát illeti. De egyébként fogalmam sincs... – mondja mosolyogva.
– Kedvenc technikád?
– Olaj... amikor az ecsettel megérinted a vásznat, reagál rá, nem marad olyan passzív, mint a papír. Érzem közben a kölcsönhatást. Olvasztott viasszal is szívesen dolgozok, előszeretettel kombinálom zsírkrétával. A harmadik a kollográfia.
– Megrendelésre szoktál festeni?
– Igen, amennyiben a megrendelő elég rugalmas. Másolni nem szeretek, annak nincs lelke. A megrendelő elmagyarázhatja a kép lelkületét, de olyasmibe ma már nem megyek bele, mint régen, hogy például a színeket is meghatározták. Közben abban azért megegyezünk, hogy alkotni mindenképpen és minden módon izgalmas. Még az is lehet kihívás, ha a megrendelő megadja a fal és a konyhabútor színét, és ehhez kér festményt. Anikó egyébként is szeret nagyon kísérletezni.
– Van-e ars poeticád?
– Miért van meg az emberben a teremtés, alkotás, önkifejezés vágya? Szerintem ez vágy a kommunikációra a magasabb énünkkel, ami a mindenséget öleli. Egy tisztább, őszintébb teljesebb létet. Az alkotás olyan, mint amikor hazalátogatunk. Hazaérünk önmagunkhoz...
– Mesélj még a tárlataidról. Zentán kívül hol voltak még?
– Valójában már az óvodától részt vettem mindenféle versenyeken, csak akkoriban nem ismerték el igazán a művészetemet – meséli nevetve –, aztán egy országos, környezetvédelmi témájú megmérettetésen sikerült először nyernem. Később jöttek az Asylum közös tárlatai, utána a Nemzetközi Előkészítő Intézetben is állítottunk ki Budapesten, utána meg Pécsett, a JPTE művészeti szakán. Pécs mellett egy faluban, a Patacsi Művelődésházban is többször volt közös tárlatunk néhány évfolyamtársammal. Ez a hely még azért is izgalmas, mert itt volt a Kispál és a Borz gyakorlóterme is. Egyébként Pécsett és itt is mindig könnyen szereztünk szponzorokat egy-egy ilyen alkalomra. Az egyetem után Madarason tanítottam egy ideig, itt is voltak önálló kiállításaim. Szegeden is éltem egy évig, ott is. Aztán pedig vissza is térünk Zentára: állítottam ki az Alkotóházban, a gyerekekkel közösen többször is, Padén, Csókán a művelődési központban, közös tárlat a zentai múzeumban...
...és innen kezdve rendesen belemelegszünk, értekezünk alkotásról és égetésről, őrült megrendelőkről, az Elbeszélés Szelleméről, kommunikációról Ég és Föld között, számtalan történeten keresztül bemutatva, és valószínűleg ez az interjú legizgalmasabb része – kár, hogy a Magyar Szó nem rádió. Mert még a tizedénél kifutnék a keretből, ezért a print verzióban most inkább felteszem Anikónak a záró kérdést: végezetül meséljen a kezdetekről!
– Erőteljes alkotásvágy toporzékolt bennem már két-három évesen a nővérem gyurmaszobrait szugerálva, hogy én is olyat szeretnék készíteni. Lehet, akkor nem élhettem ki teljesen, mert mint egy lefékezett száguldás, végig itt toporzékolt, és toporzékol bennem továbbra is. Mert nem kaptam ehhez rögtön eszközöket, de ha nem, hát a rajz, a firka felkerült a falra azonnal… így legközelebb már várt rám egy nagy paksaméta papír. Gyurmát pedig csentem a tesómtól, aki már óvodás volt akkor. A későbbiek folyamán az össz művészet, de különösen a zene és az irodalom is elkezdett mélyebben érdekelni, de azt a plusz lelkületet, amit a festészet ad, semmi más nem tudta soha megadni nekem. Így, noha az általános iskolában egy ideig író akartam lenni, végül mégis kitartottam a festészet mint hivatás mellett.
