Valahogy mindig megtaláljuk egymást a világjárókkal, és hálás is vagyok ezért a sorsnak, mert nagyon szívesen hallgatom az úti élményeiket. Így volt ez például Balatoni Boli barátommal kapcsolatban is, akivel haláláig rendszeresen leveleztünk, ha pedig sikerült személyesen is találkoznunk, mindig hajnalig folytak a beszélgetések egy-egy útja kapcsán (közös kötetünk pedig éppen a nyomdában van). Mindez nem lehet véletlen, mert bár magam leginkább vertikális tengely mentén utazok, azért szívesen látogatok el én is messzi tájakra alkalomadtán.
Gere Lídia nevével először a Zentai Alkotóház Világjárók című sorozata kapcsán találkoztam. Kíváncsian vártam az Iguazú-vízesésről készített úti filmjét – és vittem is a diktafont, a fényképezőgépet, hogy lelkes riporter lévén azonnal „vallatóra is fogjam”. Aztán csak a helyszínen szembesültem a ténnyel, hol Lídia és férje még fiatalon Szlovéniában kapott munkát 1976-ban, így hamarosan oda is költöztek. Tehát a maga a szerző nincs jelen ezeken a délutánokon, a filmjein keresztül mesél nekünk úti kalandjaikról. A nézőnek pedig nincs hiányérzete, mivel remekül megkomponált munkák ezek – én mégis kíváncsi voltam az emberre is a történetek mögött: ha személyesen nem is sikerült eddig találkoznunk, levélben felkerestem, hogy mesélje el a történetüket. Íme.
Hogyan kezdett el filmezni? És hogyan kerültek el ezek az úti filmek végül a Zentai Alkotóházba, ahol havonta egyszer élvezhetjük őket?
– Mindig olyan gyönyörű helyeken jártunk, melyek megérdemelték, hogy filmen örökítsem meg az átélt élményeket. Rendszerint kettőtől öt hétig tartanak utaink, sokszor csak kettesben megyünk a férjemmel, mert a mi tempónkat nem sokan bírják. Öt-tíz óra filmanyagot hozok haza magammal alkalmanként, aztán ezek feldolgozása, a hozzá tartozó szöveg és zene kikeresése néha néhány hónapot is igénybe vesz. Tulajdonképpen csak saját használatra készítettem eredetileg a filmeket, aztán egyik itteni magyar ismerősünk biztatott, osszam meg másokkal is az élményeinket, mert megérdemlik. Így jutottak el végül Zentára, a Világjárók sorozat vetítéseire. Ha eredetileg erre készültem volna, kissé tömörebb változatot is készítek belőlük, de így utólag ez nagyon sok munkát igényelne.
A filmezést 2003-ban kezdtem. Előtte a fiaim lebeszéltek, mondván nem lesz útközben egyszerű felvételezni, és ebben igazuk is volt, ha csoporttal vagyunk, minden másodpercért küzdenem kell, sokszor az ebédekről is le kell mondani, de megéri. Sajnálom, hogy Mexikó, Ausztrália, Indonézia, Egyiptom és több európai ország csak képeken lett megörökítve, ezekről az utakról is csodálatos filmek készülhettek volna.
Ha jól tudom, miután mindketten nyugdíjasok lettek, a férjével úgy döntöttek, lassanként bejárják a világot. Hogyan jutottak erre a döntésre?
– Mi utazgattunk egész életünkben, nem csak nyugdíjasan kezdtük ezt el. Kezdetben az európai országokat részben egy Adria lakókocsival jártuk be, akkoriban még a két fiunkkal együtt. Voltunk Csehországban, Romániában, Svájcban, Franciaországban, itt megnéztük a Loire-völgy kastélyait, Párizst, az Azúr-partot, Olaszországban Rómát, Firenzét, Velencét, voltunk spanyol körúton, Németország sok városába is eljutottunk, Münchenbe, Kölnbe, Hannoverbe, Braunschweigbe, Hamburgba, Berlinbe, voltunk még Majorkán, Madeirán, Hollandiában, Belgiumban, Dániában, itt részben hivatali úton. Szervezett utakon jártunk oroszországi körúton, Görögországban, Törökországban többször is. Ami a távolabbi országokat illeti, meglátogattuk Egyiptomot, a Fülöp-szigeteket, Japánt, Hongkongot, akkor még angol fennhatóság alatt, Szingapúrt, az Egyesült Államokban Chicagót, New Yorkot, a Niagarát, Floridát, San Franciscót szervezetten, később saját szervezésben, bérelt autóval is elutazgattunk itt hat hetet, főleg a nemzeti parkokat és az indián rezervátumokat néztük meg ekkor. A listánkon szerepel még az UNESCO-kultúrörökség nagy része.
Hogyan zajlanak az előkészületek egy új utat megelőzően? És ha már úton vannak, mikor veszi először elő a kamerát? Sok lemondással jár az úton a filmkészítés?
– A távoli országokba, ha sok és szép a látnivaló, ketten megyünk. Van egy osztrák társaság, az szervezi. Ilyenkor mi állítjuk össze a programot, a hotelek rezerválva vannak, a közlekedés megszervezve. Néha saját sofőrünk van és helyi vezetőink. Így voltunk Srí Lankán, Ománban, Dél-Amerikában, Indiában, Balin, Jáván, Vietnamban, Kambodzsán és Kínában. Ha csoporttal megyünk, 8–15-nél nem vagyunk többen. Így jártuk körbe Ausztráliát, Szíriát, Jordániát, Libanont, Mexikót, Burmát, Marokkót, Gambiát, Szenegált, Tájföldet. Nekünk aránylag jó nyugdíjunk van, amikor elhívtak a szlovének cukorgyárat építeni, sok előnyben volt részünk. Egyikünk nyugdíját az utazásokra szánjuk.
Rengeteg útikönyvem van, a televízióból mindig felveszem a filmeket a világ országairól, körülbelül tudom, miket akarok látni. Mindig szeptemberben kezdünk utánanézni, hova szeretnénk menni, átnézem az erről szóló anyagot, és összeállítjuk a programot. Mikor egy-egy helyre megérkezünk, már 70 százalékban tudom, mit akarok látni. Kora reggel elkezdjük a nézelődést, ebédelni csak gyorsan szoktunk, aztán estig folytatjuk a túrát. Annyit filmezek és fotózok, hogy a vezetők mamarazzinak neveznek. Régebben a képeket is mind én készítettem, ezt mostanában átruháztam a férjemre, nem is születik sok fotó.
Ahogy beülök a repülőbe, azonnal elkezdek filmezni, és utána is egész nap. Ha többen vagyunk, mindig rohannom kell a csoport után.
Amikor hazaérnek, hogyan történnek a film utómunkálatai?
– Öt-tíz óra filmanyagot hozok haza miden útról, és úgy látszik, jól észreveszem, mit és hogyan kell kamerázni, alig van kidobni való részlet. Mivel csak saját részünkre készítettem a filmeket, természetesen eléggé részletesek. Hogy rövidített változatot készítsek belőlük, az újabb óriási munka lenne. Majd ha már nem tudunk utazni, nekifogok.
Van egy programom, amivel vágom és „öltöztetem” az anyagot, térképeket szedek össze, megfelelő zenét keresek hozzá, de a legnagyobb munka a szöveg összeállítása. Mindezt igyekszem a téli hónapokban megcsinálni. Két nagy kertem is van, nyáron nagyon szeretünk hegyet mászni… Küldtem egy filmet Zentára ezekről a túráinkról is.
A legutóbbi, törökországi utazásról készül már a film?
– Most egy kicsit elkomplikálódott a dolog. Vettünk egy HD kamerát, ez sokkal nagyobb anyag, erősebb számítógépre volt szükség és új programra. Az idősebbik fiam informatikus, ő látott most el egy nagyon erős és gyors géppel, de minden másképpen történik, még bele kell jönnöm, így egyelőre elég lassan haladok.
Tervezi-e esetleg, hogy Zentán alkalomadtán közvetlenül is megossza az érdeklődőkkel az élményeit?
– Bohinjban van egy nyugdíjas, Újvidékről származó tanítónő, ő mondogatta, hogy ezt az óriási munkát meg kellene osztani másokkal is, így született az ötlet, hogy Zentán bemutassuk a filmeket. Ott voltunk fiatalok, nagyon sok barátunk van abban a városban, és mivel egy időben az ottani iskolában is dolgoztam, sok volt tanítványomat is érdekelhetik a filmek. Szeretném megosztani azt a sok élményt, szépséget, amit megörökítettem. Természetesen jó volna jelen lenni, de ha a vetítés után visszajelzést kapok, hogy tetszett a film, az is megelégedéssel tölt el.
