Dr. Káich Katalin művelődéstörténész, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar alapító dékánja a minap töltötte be a 70. életévét. Életútját, pályáját a lépcsőzetes, harmonikus előrehaladás jellemezte. Pedagógusi pályafutását általános és középiskolai tanárként kezdte, majd egyetemi tanárként dolgozott, dékánná nevezték ki, most pedig, nyugalomba vonulása után emeritus professzor. Tudományos pályáját is ugyanez a lépcsőzetes emelkedés jellemzi: levéltáros, könyvtáros, tudományos asszisztens, tudományos kutató, -tanácsos.
Dr. Káich Katalin (Fotó: Molnár Edvárd)
– Az ember feladatok elvégzése céljából érkezik a világra. Ezt kell felismerni. Nálam ez kezdetben nem volt tudatos dolog – ma már viszont az –, ám mindig hallgattam a belső hangra. Soha nem érdekelt, a környezetem mit fog szólni valamely lépésemhez, hanem ennél fontosabb volt az, hogy amikor jöttek a lehetőségek, akkor erre a belső hangra figyelve választottam ki, melyik úton fogok elindulni – hallottuk dr. Káich Katalintól, aki példával is szolgál az út kiválasztásával kapcsolatban:
– A kutatás iránti szenvedélyemet a levéltár adta meg nekem. Amikor a levéltárba kerültem, és megkaptam a 19. századra vonatkozó fondokat, és alkalmam volt a kinyitni azokat az iratcsomókat, amelyeket 100, 150 éve senki sem látott, akkor megindult bennem egy Sherlock Holmes-i hozzáállás, hogy gyorsan kibontani és megnézni, hogy mit rejt. Sokszor nem volt az iratcsomóban semmi, de sokszor fantasztikus dolgokra lehetett bukkanni. Ekkor éreztem rá a tudományos kutatás ízére, itt jöttem rá, hogy ez nekem teljes mértékben megfelel. Innen kezdve már könnyű volt eldönteni, mivel akarok foglalkozni.
A művelődéstörténet széles körű olvasottságot, tájékozottságot követel meg, és a pedagógiához, a neveléshez ezer szállal kapcsolódik.
– A művelődéstörténet interdiszciplináris terület, tudományág, amelyben minden megtalálható: művészet, irodalom, irodalomelmélet, nyelvtörténet, szellemtörténet… Mindenből van egy kevés, annyi, amennyi elég arra, hogy a művelődéstörténész a világot egészben lássa, és megtanítsa egészben láttatni. Ez különösen az utóbbi évtizedekben vált fontossá, amikor az ember már csak részleteiben látja a világot, a dolgokat. Egy mai cipész már nem tudja az egész cipőt elkészíteni, csak a felsőrészt, a talpat vagy a bélést... Az egész a 20. században veszett el – mint ahogyan Adynak A kocsiút az éjszakába című versében is olvashatjuk –, és ez vezetett oda, hogy teljes egészében szétesett a világ, mert csak szegmentumokat, részeket látunk belőle. Az egységben való látás megteremti bennünk annak az érzését, hogy van örökkévalóság. Ehhez a hit elengedhetetlen, mert hit nélkül nem lehet teljes életet élni. Az, hogy ki miben hisz, az egyéntől függ. A művelődéstörténetben és a néprajzban is csodálatosan megvan a fehér mágus és a fekete mágus története. Ez a választás története. Az a csodálatos a mi földi létezésünkben, hogy miközben determinált, mert egy adott pillanatban és helyen, adott szülőkkel születünk, ez az egyik része az életünknek, a másik pedig a választás lehetősége: a fehér mágus vagy fekete mágus útját választjuk-e. A nevelésünknek ezt kellene tudatosítani a gyerekekben, példákkal alátámasztva. A művelődéstörténetben rengeteg példa van. Előadásaimban soha sem csak ismeretanyagról beszéltem/beszélek. Mindig kihangsúlyoztam tanítványaimnak, hogy ,,én ezt elmondtam önöknek, mert ez a feladatom, maguk ebből annyit merítenek, amennyit akarnak, azt vesznek el, amire szükségük van, ha nem vesznek el semmit, akkor sem történik semmi baj”. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert a tanítványaimtól rengeteg visszajelzést kapok, levélben, e-mailben. Gyakran hívnak meg különböző intézményekbe előadást tartani, s ott kiderül, a volt növendékeim javasolták a vezetőnek, hogy engem kérjenek fel erre, mert érdekes, életre vezető dolgokat tudok mesélni.
Tanárként az ismeretnyújtáson túl mi volt a fontos?
– Nekem az ismeretanyag mindig csak egy eszköz volt arra, hogy megtanítsam a gyerekeinket, fiataljainkat élni a mában. Ez egy nagyon fontos dolog. Ha valamiért szerették az óráimat, ezért volt. Az ismeretanyagot ma, az internet korában nagyon sok helyen meg lehet találni. Ha adunk a diáknak egy feladatot, egy témáról akár 500 oldalnyi anyagot is összegyűjt, ám a művészet abban van, hogy ebből az 500 oldalból megtaláljuk a lényeget, ami az egészet tudja láttatni. Az oktatásban fontos, hogy erre, a lényegnek, az egésznek a megtalálására, látására neveljük a tanítványainkat.
A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar alapító dékánja volt, 2006 őszétől nyugdíjba vonulásáig töltötte be e posztot. Most emeritus professzorként a mesterképzésen tanít.
– Mielőtt 2006-ban megérkezett ez a felkérés, már kialakítottam az életemet: tanítok, néhány év múlva nyugdíjba megyek, kutatok, írom a könyveimet. Ekkor jött a felkérés, amely rettenetesen nagy feladatokat rótt rám. Nem az volt a problémám, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, hanem az, hogy én már nem számítottam ilyen feladatokra. Ám Szabadkáról kértek meg, és én ennek a városnak mindig tartoztam a férjemért, Bambach Róbertért. Egy intézményt kellett alapítani, és én erről a témáról rengeteget tudtam, köszönve a kutatásaimnak. Csak azt kellett magammal letisztáznom, hogy amíg én ezt a feladatot el nem végzem, addig nem kutatok, nem írok könyvet. Azt kikötöttem magamnak, hogy oktatni továbbra is fogok, mert arról lemondani nem akartam, de teljes erőbevetéssel, napi 24 órás szolgálattal az intézmény létrehozását, kiépítését szolgáltam.
Káich Katalinról közismert, hogy hűséges szülővárosához, Zomborhoz. Ugyanilyen hű azokhoz az intézményekhez is, amelyekben dolgozott – hisz például a Hungarológiai Intézet történetének megírása is szerepel a tervei között –, hűséges a barátaihoz...
– A hűség számomra nagyon fontos dolog. A hűség az mindig biztonságot is jelent. Azok az emberek, akik híján vannak ennek, nem is érzik magukat biztonságban a világban. Hálás vagyok minden üzenethozónak, aki az életem útját keresztezte, kezdve a szüleimtől a tanáraimon át sok mindenkinek, aki valami fajta üzenettel érkezett hozzám, és hálás vagyok azért, hogy ezeknek az üzeneteknek a nagy részét fel is tudtam ismerni. A családi házban tanultam meg alapdolgokat, amelyeket azután Hamvas Bélánál olvastam, pl. arra vonatkozóan is, hogy minden embernek világa van, és nem a környezet, hanem az én saját világom az, amely meghatároz engem. Ez az édesapám tolmácsolásában úgy nézett ki, hogy nem lehet nemzeti, vallási alapon meghatározni, hogy ki milyen ember, illetve ki vagy te. Csak az számít, hogy a jó szolgálatában állsz-e, vagy pedig nem. A többi az nem érdekes, nem lehet meghatározó. Ha mégis az, akkor az életedet már az indulás pillanatában elrontottad. Nálunk az utcában a Likából, Kordunból érkezett családok gyerekeivel játszottunk, közöttünk is voltak barátaim. Voltak közöttük, akik magyarul is megtanultak, megtanulták szeretni Zombort. Hűség nélkül nem tudnám elképzelni az életem. A férjem halála után néhány évvel az anyósom azt kérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy újból férjhez menjek. Csodálkozva néztem rá, és azt kérdeztem: Rózsi, te nem tudod, hogy ki volt a fiad? A történet be volt fejezve. Van egy nívó, amin alul az ember nem adja az életét. Van egy minőség, egy szint, ami alá nem szabad semmi körülmények között sem menni, mert akkor a saját életed teszed tönkre. Annak az árán is ki kell tartani saját világod mellett, hogy a környezeted esetleg nem tapsikol emiatt, de majd megszokja, hisz minden csoda három napig tart. Számomra nem az a legfontosabb, hogy szeressenek, hanem az, hogy tiszteljenek. Mert a tiszteletet mindenkinek meg kell adni, én is megadom, például annak a takarítónőnek, aki csodálatosan takarít. A másik rám jellemző dolog pedig az, hogy nem ismerek hatalmakat. Azt gondolom, mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, egyféleképp jövünk a világra, és egyféleképp fogunk eltávozni, rakhatunk bármit magunkra, amikor az igazság pillanata elérkezik, ott bizony egyedül fogunk állni. Ez is egy olyan dolog, amit tudatosítani kellene az emberekben.
Az igazság pillanatáig azonban nagyon sok minden történik velünk. A Tanárnő tanít, kutat, ír, például a Kilátóba is kisesszéket utazásairól…
– Az utazás számomra azt is jelenti, megpihen az ember a szülőföldjétől, hogy újra tudja szeretni, újra megtalálja azt a szépet, amit tartogat számára.
Köztudott, hogy egyik nagy szerelme a színháztörténet, de a szabadkai tanítóképzés történetén is dolgozik. Hol tartanak ezek a munkák?
– Amikor a Vajdasági Színházi Múzeum életműdíjat adományozott számomra, ez azzal jár, hogy egy könyv is megjelenik. Ez most van folyamatban. Ebben a könyvben rólam írnak, illetve én is megjelenek egy munkával benne. A vajdasági magyar színjátszás és a délszláv drámairodalom kapcsolatáról írok az 1945 és 1985 közötti időszakban. Amikor a kutatást befejeztem, már tudtam, hogy meg fogom majd írni a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának 1945 és 1985 közötti történetét. Megtehetem, mert Gerold László, aki 1918-ig írta meg a monográfiát, az általam említett időszakban már kritikusként szerepel. Tehát az én írásom nem keresztezi az ő munkáját, hisz ő is egyik aktív résztvevője, alakítója volt ennek az időszaknak. Amikor ezt a fent említett kapcsolattörténeti munkát készítettem, kiderült, benne van az egész Jugoszlávia története, az is pl. hogy mi vezetett a felbomlásához, tehát hallatlanul izgalmas kutatási feladatról van szó. A Népszínház történetéhez is elkezdtem a levéltári anyaggyűjtést, mint ahogyan a szabadkai tanítóképzés történetéhez is gyűjtöm az anyagot. Nem csoda, hogy mostanában nem igen keletkeznek alapmonográfiák, hisz nagyon időigényes az ilyen munka. De megéri, mert a művelődéstörténeti monográfiáim 100 év múlva sem avulnak el, akkor is hasznos forrásanyagként tudják majd forgatni a kutatók és más érdeklődők.
A születésnapját a tanítóképzős kollégákkal ünnepelte.
– Szerencsés alkat vagyok, sosem törődtem azzal, hogy hány éves vagyok, ugyanúgy rácsodálkoztam a 70-dikre is, mint ahogyan az 55-dikre, hogy ,,jé, már ennyi...”, és ment az élet tovább. Ez a mostani azért volt más, mert úgy döntöttem, hogy a kerek évfordulót a kollégákkal ünneplem meg. A legszebb ajándék az volt számomra, hogy mindannyian eljöttek. A mai világban ez nagy dolog! A 70 év azt jelenti, hogy e földi körülmények között a maximális szabadság birtokosa vagyok. Azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek, azokkal barátkozom, akikkel akarok. Dékánként sok olyan rendezvényen hivatalból ott kellett lennem, ami nehezemre esett, most viszont több idő jut a barátaimra, mert fontos a kommunikációt, kapcsolatot fenntartani ebben a világban, amelyben az emberek közötti érintkezés, a kommunikáció már majdnem teljesen elkorcsosult.
