A vajdasági magyar újságírók szakmai elismeréseit március 7-én, csütörtökön adják át Szabadkán, a Városi Múzeumban. Első ízben szervezik meg közösen a Napleány-díj és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismeréseinek ünnepélyes átadását. A Napleány-díj idei kitüntetettje J. Garai Béla, lapunk nyugalmazott újságírója. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének idei díjazottjai: az írott sajtó kategóriában lapunk újságírója, Fekete J. József, az elektronikus sajtó kategóriában pedig Ternovácz István, az Újvidéki Rádió szerkesztője érdemelte ki az elismerést, a legjobb pályakezdő pedig szintén a Magyar Szó újságírója, Virág Árpád lett. A szórványdíjat az idén a Pancsovai Televízió magyar nyelvű műsorának szerkesztősége kapta, az egyesület életműdíját pedig Orosz Ibolyának, a Hét Nap nyugalmazott újságírójának ítélte oda a VMÚE elnöksége.
A NAPLEÁNY ÁLMA TELJESÜLT
Az idén tizedik alkalommal átadásra kerülő Napleány-díjat a Dévavári család ajánlotta fel Dévavári Dér Zoltán (1928–2007) író, szerkesztő, publicista 75. születésnapja alkalmából, s Baranyi Károly szobrászművész Napleány című alkotásából áll. Ezt a szobrot a család ajándékozza minden évben a kitüntetettnek. A 2003. október 22-én alapított Napleány-díjat 2004-től ítélik oda azon magyar újságíróknak, akik itt élnek, és akik írásaikkal, riportjaikkal, cikkeikkel kiemelkedő színvonalon járultak hozzá a délvidéki magyarság minőségi tájékoztatásához, illetve foglalkoztak az itt élő magyarsággal.
Ez volt a délvidéki magyar újságíró társadalom munkájának elismerésére alapított első díj. Dr. Dévavári Zoltánt – aki a kezdetektől ott van a kuratóriumban, ennek egyik tagjaként – először is arról kérdeztük: hogyan tekint erre a tíz évre, ez a díj beváltotta, igazolta-e a azt a szándékot, amelyet édesapja 75. születésnapján kinyilvánított a család?
– Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit a tavalyi díjátadáson: a Napleány álma teljesült. Teljesítette alapító atyjának a halálos ágya mellett tett ígéretét. Fényt adott, világosságot és életjelet. Az élni akarás, a tisztességes kisebbségi újságírás és helytállás hírvivője, letéteményese lett.
Mennyire voltak nehéz döntések, mennyire nehéz kialakítani a közös álláspontot?
– Az elmúlt tíz esztendő díjazottjai tekintetében nem volt sem a végleges döntés, sem a közös álláspont kialakítása nehéz. A döntés-előkészítési mechanizmusok során életében a díjalapító, azt követően pedig jómagam, illetve az előző és a mostani kuratórium is következetesen tartotta magát az alapító okiratban foglaltakhoz. Ezúton szeretném mindenkinek megköszönni ezt a tisztességes helytállást és következetességet.
A kuratórium tagjai egyenrangúak, vagy a család képviselőjének vétójoga van?
– A kuratórium tagjai egyenrangúak, nincs vétójoga senkinek sem. Ugyanakkor mint a kuratórium megválasztott új elnöke semmilyen esetleges külső ráhatásnak, nyomásgyakorlásnak nem kívánok és nem fogok teret adni, engedni.
A kuratórium tagjai úgy is olvassák az újságot, úgy hallgatják a rádiót, nézik a tévéműsorokat, hogy kikristályosodik, kik lesznek a lehetséges jelöltek? Hány jelölt szokott lenni az ,,első körben”?
– A jelöltállítás az én esetemben számos tényező, információ hosszú, több hónapos mérlegelését követően egyfajta intuícióként történik meg. Egyébként a kuratórium minden tagjának joga van megnevezni a jelöltjét, jelöltjeit, és ezt meg is teszik. Az idei évben az első körben örvendetesen sok név merült fel. Ennek őszintén örültem, mert az értékrendszerem alapján, mindannyian megérdemelték. De mivel csak egy díj van, s ez így is marad, így különböző ismérvek, érvrendszerek alapján körről körre haladva, a kuratórium tagjai egyfajta szellemi párviadalt vívva egymással közösen szűkítették le a potenciális jelöltek névsorát a végső döntésig.
Mennyire fogadta el, mennyire érzi sajátjának az újságíró társadalom ezt a díjat (mennyire szégyenlős az újságíró-társadalom, amikor egy-egy jeles képviselőjét tüntetik ki, hisz ahhoz szokott hozzá, hogy ő tudósít mások – politikusok, tudósok – kitüntetéséről)?
– Az újságíró-társadalomnak először nem a díjat kell a sajátjának éreznie, hanem önmagát. Hogy egy konkrét példával éljek: gondokkal terhelt világunkban, mikor hallotta utoljára például Ön a „kolléga” megszólítási formát? Számomra a fő kérdés tehát az, hogy mennyire tiszteljük, becsüljük egymást, egyáltalán mennyire ismerjük egymást, a másik munkásságát mi, újságírók itt a déli végeken? Úgy vélem, ezeket az alapvető kérdéseket kellene több évtized távlatában végre rendezni, s feloldani azokat az ellentéteket, amelyek az újságíró-társadalmunkon belül kimondatlanul is megvannak. Ezek igen sokrétűek; kezdve a generációs problémától, egészen egy-egy média pozícionáltságáig, véleményformáló hatásáig, a fizetésekben meglévő különbségeken át akár az ideológiai-politikai ellentétekig. A Napleány-díjnak az a küldetése, hogy felrázza a közömbösségbe sokszor beletörődött újságírók, olvasók, hallgatók és nézők érdeklődését, hogy egy zászló alá hívja mindazokat, akiket osztályhelyzetük, társadalmi elhelyezkedésük a valós életben sokszor szétszaggat, az a feladata, hogy a vágyakból és a kívánságokból elismerést adjon, hogy erősítse az élet kihívásait megíró, képben és hangban bemutató újságírók öntudatos küzdelmét, önbecsülését.
A család a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel alapította meg ezt a díjat, nemrégiben újult meg a kuratórium, a másik nagy változás, hogy nem a március 15-ei ünnepségen, hanem 7-én, külön tartják meg a díjátadást, ekkor osztják ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismeréseit is. Ez egy olyan rendezvény, amely az újságíró-társadalomról szól, amelyen a díjazott újságírókat köszöntik, önmagát ünnepli az újságíró-társadalom.
– Valóban, a különböző újságíró-elismeréseket eddig nem egy helyen adták át. Az eredeti elképzelés 2003-ban az volt, hogy a Napleány-díjat minden évben más helyszínen adják át. Hogy ez végül nem így történt, annak sok oka volt. Időközben a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete is létrehozta a maga szakmai elismeréseit. A közös díjátadás tehát egy természetes genezis része. Ha a teljességre és arra törekszünk, hogy a médiamunkások mindegyikét megszólítsuk, akkor evidens, hogy a különböző elismerések átadásának egyszerre, s egy helyen kell történnie. Az idei helyszínnek is ez a szimbolikája. Ott, abban az épületben – amely most a Városi Múzeumnak ad helyet – adjuk át a díjakat, ahol megszületett és leíródott az 1920-as években a délvidéki kisebbségi magyar újságírás alaphitvallása, dogmatikája és feladata; abban az épületben, ahol a Bácsmegyei Naplót nyomtatták és szerkesztették.
Ezúton szeretném megköszönni a Vajdasági Magyar Szövetségnek, hogy a Napleányt évekre befogadta, hogy helyet, teret, időt adott és biztosított az átadásának egy igen magas színvonalú rendezvény keretén belül. Azért is köszönettel tartozom, hogy megértették és elfogadták azt, hogy az idei évtől megpróbálunk egy másfajta koncepciót érvényesíteni. Ugyanakkor külön köszönettel tartozom az előző összetételű kuratórium tagjainak is az eddigi, valóban példaértékű munkájukért.
Milyen lesz a díj jövője, terveznek-e valamiféle változásokat, van-e valamilyen tervük a díjjal kapcsolatban?
– Arra teszünk majd kísérletet, hogy a következő évtől, ahogy a színész társadalomnál a Pataki-gyűrű esetében, úgy a Napleány-díj esetében az újságíró társadalom, a különböző szerkesztőségek is dobjanak össze közösen egy olyan méltó összeget, amit az elismerés mellé tudunk majd átadni. Ennek a sikere vagy kudarca lesz a megmutatója annak, hogy a fentebb már említett ellentéteket sikerül-e, akarja-e az újságíró-társadalmunk áthidalni.
Mely újságírói kvalitások azok, amelyek mellett Ön a kuratóriumban síkra száll?
Szakmaiság, tisztesség, következetesség és emberség. Emellett, mindvégig ott lebeg lelki szemeim előtt a Bácsmegyei Napló 1922 karácsonyi számában a kisebbségi újságírás alapvető feladatát definiáló tézis, célkitűzés és feladat; a tudás fegyverével és az igazság erejével küzdeni a magyar kisebbség jogos és törvényes jussáért, nyelvének szabad használatáért és iskolájáért; az ájult tétlenségből és a meddő szónoklatok helyett értelmes, kézzelfogható cselekvésre mozgósítani a kisebbségi sorba került magyarság minden társadalmi rétegét.
FIGYELEM A PÁLYAKEZDŐKNEK, A SZÓRVÁNYNAK
Harmadik alkalommal osztja ki az Év Újságírója díjakat a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége, amely a vajdasági magyar médiumok szerkesztőségeitől beérkezett javaslatok alapján ítélte oda öt kategóriában az elismeréseket. Tóth Líviától, a VMÚE elnökétől először is azt kérdeztük, milyen szempontok vezérelték az egyesületet a díj létrehozásakor, a kategóriák meghatározásakor?
– Amikor elhatároztuk, egyesületünk szakmai díjakat oszt ki, az elsődleges szempont az volt, hogy az előző évben az elismerésre jelölt kolléga milyen teljesítményt nyújtott. A díj létrehozásakor megállapodtunk, a döntésünket szigorúan szakmai szempontok alapján hozzuk meg, figyelünk arra, hogy ne legyen minden díjazott ugyanabból a szerkesztőségből, de szerencsére erre könnyű ügyelni, mert minden szerkesztőségben vannak olyan kollégák, akik kiválóan dolgoznak, és a többiek úgy gondolják, megérdemlik ezt az elismerést. Az írott és az elektronikus sajtóban tevékenykedők számára bármelyik újságírói közegben kiosztják ezeket a díjakat, éppen ezért arra gondoltunk, legyen olyan kategória is, amely csak a mienk, amely csak a mi egyesületünkre jellemző, így jött létre a pályakezdők újságírói díja. Mindig arról beszélünk, hogy kell az utánpótlás, kellenek a fiatalok, akik majd egyszer átveszik a helyünket. E díjjal szeretnénk arra ösztönözni a kitüntetett pályakezdő kollégát, hogy kitartson e szép, ám nehéz és nem mindig megfizetett hivatás mellett. A másik a szórványdíj, amelyet a szórványban dolgozó kollégáknak, szerkesztőségeknek ítélünk oda minden évben. Úgy gondoljuk, hogy azok, akik Vajdaság azon részében végzik az újságírói hivatásukat, ahol a magyarság már nagyon kis létszámú, hatalmas küldetést teljesítenek, nagy szerepük van az ottani magyarság tájékoztatásában. Gyakran áldatlan körülmények között, kevés és elavult fölszereléssel dolgoznak, sokszor tiszteletdíj nélkül. Az életműdíjunkat tavaly ítéltünk oda először olyan nyugalomba vonult kollégának, aki a kenyere javát az újságírásban kereste meg, és e pályán kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Egyébként az elismeréseinket a fotósok, operatőrök is megkaphatják, volt is már rá példa, az idén is érkezett jelölés fotós és operatőr díjazására. Természetesen nemcsak az egyesületünk tagságából kerülhetnek ki a lehetséges díjazottak, hanem az egész délvidéki magyar újságíró-társadalomból. Egyetlen kizáró tényező van, amelyet ettől az évtől kezdve alkalmazunk: elnökségünk tagjai, amíg e funkciót töltik be, nem részesülhetnek ilyen elismerésben.
A szerkesztőségek küldik be a javaslataikat. Gondolom, az elnökség is figyeli a kollégák teljesítményét a különböző médiumokban.
– Az első két évben úgy történt, hogy az újságíró-egyesület 11 tagú elnöksége figyelte, kik azok, akik megérdemelnék ezeket a díjakat, konzultáltak a saját szerkesztőségükben, és megtették javaslataikat. Az idén szétküldtünk egy felhívást a szerkesztőségeknek, azoknak is, amelyekből nincs tagunk az elnökségben, hogy javasoljanak jelölteket. Nem mindenhonnan jeleztek vissza, remélem, a következő években ez is változik. A legtöbb kategóriában 4-5 ajánlat érkezett, ebből már lehet választani. Az írott sajtó és a szórvány kategóriában viszont ennél kevesebb felterjesztés futott be, ezért az elnökség ülésén kiegészítettük a listát.
Milyen visszhangja van a díjnak az újságíró-társadalomban? Az újságíró mások díjairól tudósít, önmagunkat nemigen tudjuk ünnepelni.
– Így érzem én is. Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy egyes szerkesztőségek nem jeleztek vissza, pedig fontos lenne, hogy a szakma mondja meg azt, kik azok, akik megérdemlik ezt a díjat.
Az idén először kerülnek egyszerre átadásra a Napleány-díj és VMÚE elismerései.
– Nagyon örülök ennek a kezdeményezésnek. Úgy éreztük, hogy a kiemelkedő újságírói díjunkat, a Napleány-díjat és a mi szakmai elismeréseinket egy helyen, egy időben, közös ünnepségen kell átadni, nem szabad ezzel is szétforgácsolni az újságíró-társadalmat. Így is van egy kis ellentét a szerkesztőségek között, vannak régről húzódó viták, nézeteltérések. Úgy gondoljuk, hogy ezeket egyszer már félre kellene tenni, és ennek a napnak csak az újságírókról kell szólnia! Jó alkalom lehet, hogy találkozzunk, megbeszélhetjük a gondjainkat, bajainkat, örömeinket. Sok meghívót küldtünk szét – a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, a Napleány-díj kuratóriuma és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete –, aki nem kapott névre szóló meghívót, azt is várjuk. Szerény keretek között tudjuk megszervezni az eseményt – kértünk támogatást, de még várjuk az elbírálás eredményét –, de az a fontos, hogy együtt legyünk, és a jövőben is minden évben összegyűljünk megünnepelni a díjazottakat és önmagunkat.
