Középiskolás koromtól – a hetvenes évektől – hétről hétre rendszeres olvasója voltam/vagyok Orosz Ibolya riportjainak, interjúinak, jegyzeteinek, kommentárjainak. Állítom: sokad magammal. Magas fokú szakmaiság, erős igazságérzet, következetesség, mély emberség jellemzi minden sorát. Ezért is örültünk meg sokan, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíjban részesítette a Hét Nap nyugalmazott újságíróját, főszerkesztő-helyettesét. Vérbeli újságíró, számára a nyugdíj nem jelenti azt, hogy szakít az újságírással, szerencsére továbbra is találkozunk írásaival a hetilapban.
Negyven évig volt a 7 Nap, Hét Nap újságírója. E négy évtizedes tapasztalat birtokában hogyan érzi, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó újságíró legyen? Elég-e az ,,újságírói véna” vagy pedig kell hozzá valami más is? Mi az a plusz, ami a jó újságíró ismérve?
Fotó: Molnár Edvárd
– Sorolhatnék tulajdonságokat, de nem biztos, hogy azok választ adnának a kérdésre: mi az a plusz, amitől valakinek az újságírás nem pusztán a kenyérkereső munkája, hanem a hivatása lesz. Nem tudom a választ. Azt mondják, hogy a nyomdafesték fertőző. Én ebben hiszek. Velem ez történt: már gyerekkoromban megfertőződtem. Az első fényképes újságírói igazolványomat tízéves koromban kaptam. Azt írja rajta: a Jó Pajtás kisriportere. Csöndes, sokat olvasó, új ismeretekre szomjazó, sokat töprengő és álmodozó kislány voltam. Korán rájöttem, hogy írásban jobban ki tudom fejezni magam, mint élő szóban – írogatni kezdtem gyermeklapunknak. A téli tudósító-találkozók izgalmasak voltak, új ismeretségeket hoztak, így esett, hogy Csíkos Zsuzsa vendégeskedett nálunk, Törökkanizsán, én meg Zsuzsáéknál Udvarnokon. Hetedikes koromban a Jó Pajtás három legjobb tudósítójának egyikeként egyhetes jutalomnyaraláson vehettem részt Splitben. Girizd László főszerkesztő és a legendás Bada István társaságában megnéztük az országos gyermekszínjátszó fesztivál legérdekesebb előadásait, sokat fürödtünk, kirándultunk, éttermekben ebédeltünk, érdekes történeteket hallgattunk az újságírásról, tanultunk és sokat nevettünk. Szóval: megpecsételődött a sorsom. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a kíváncsiság, a folytonos tanulni vágyás, az új dolgok iránti nyitottság, a szociális érzékenység, a lázongó igazságérzet alkati adottság. Ahogy a kis ördög is bennem, aki negyven év után is ott piszkálódik: alaposan körüljártad a témát?, minden szempontot figyelembe vettél?, föltettél minden kérdést neki(k)?, és magadnak?, mi van, ha...
A gyermekrovatot szerkesztette, levelezett a legifjabb olvasókkal, remek pályaválasztási tanácsadó rovatára például épp úgy emlékszünk, mint az oktatásügy gondjaival foglalkozó ragyogó interjúira, jegyzeteire, bátor kommentárjai. Mi az, amit az újságírói pálya szépségeként élt meg, ami ennyi éven át e pályán tartotta? Mennyire rögös az újságírói pálya, miben látja e hivatás nehézségeit?
Huszonként évesen, 1973. január elsején vettek föl állandó munkaviszonyba a 7 Napba – korrektornak. Jó iskola volt, hiszen minden írást el kellett olvasni, amiből sokat tanultam. Miközben minden szerdán reggeltől késő estig a Minerva nyomdában dolgoztunk, egy másik rendkívül izgalmas világgal is megismerkedhettem: a nyomdászokéval. Viszonylag gyorsan kiderült, újságíróként is megállom a helyem, de négy évbe telt, mire fölszabadítottak. Kinyílhatott előttem a világ, a pálya valódi szépsége: a terepjárás. Annak az élménye, hogy falvainkban beenged az otthonába egy remek tanítónő, agronómus, orvos. Körülvezet az iskolában az igazgató, putrik között kalauzol a szociális munkás. Hogy akárhány történetet hallgatok, mindig izgalmas a felismerés: minden ember élete kész regény. Élmény volt járni azt az országot, amelynek Jugoszlávia volt a neve. Akármerre jártunk – Ohridban, Prizrenben, Budván, Dubrovnikban, Travnikban, vagy Kranjban – mindenütt felragyogott a házigazdánk szeme: ,,Nahát, vajdasági magyar újságírók! Tessék, kerüljenek beljebb!” Újságírónak lenni életforma, és ezt minden szépségével, nehézségével (a munka egybefolyik a magánélettel), stresszes voltával együtt is szerettem. Soha, a legnehezebb percekben sem gondoltam arra, hogy pályát módosítok. Milošević diktatúrájának esztelenségei, a háborúk, a nélkülözések, a megélhetési gondok csak elszántabbá tettek minden vérbeli újságírót. Az, hogy a sajtóban dolgozók közül sokan beálltak háborús uszítónak – utóbb pedig a demokratáknál is demokratábbak lettek – nem pusztán a szakma, a hivatás lejáratása. De olyan tanulság, amelyből békeidőben is okulni, tanulni illene.
Tíz éve Ön volt a Napleány-díj első kitüntetettje, most pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíjban részesítette. Köztudottan szerény emberként hogyan éli meg e díjakat, amelyek szakmai elismerések?
Fotó: Molnár Edvárd
– Mindkét esetben az első reakcióm az volt: nem érdemeltem ki, hiszen kapásból tudnék öt olyan kollégát sorolni, akik erre érdemesebbek. De szakmai elismeréssel nem illik vitatkozni. A Napleány-díj kapcsán hadd mondjam el: húszévesen, amikor a körülményeim miatt úgy tűnt, nem valósíthatom meg gyerekkori álmomat, Beszédes Valéria helyére vettek fel egy falusi iskolában. Vali akkor kezdte meg néprajzi tanulmányait Budapesten – később az újságírói díjat alapító Dévavári Zoltán felesége lett. A sors furcsa játéka, hogy két évvel később a 7 Napban Zoltán kollégája lehettem, és sok-sok évvel később engem tisztelt meg a díjjal. A VMÚE elismerése számomra amolyan jutalomjáték – ráadás, melyre nem számítottam. Valahogy mindig úgy képzeltem: soha nem megyek nyugdíjba, hiszen meg sem érem azt az életkort. Ülök majd a szerkesztőségben, dolgozom, hirtelen a billentyűzetre bukik a fejem, s az immár hideg homlokommal nyomom az Entert. Nos, még a jobb mutatóujjammal nyomom.
Milyen tanácsot adna a fiatal kollégáknak, illetve azoknak, akik szívesen választanák e hivatást?
– Az újságíró a nap huszonnégy órájában újságíró. Ez amennyire szép, annyira nehéz is. Vállalni csak annak érdemes, aki képes is, akar is lélekben fiatal maradni 50, 60 évesen is. A 7 Nap/Hét Nap Burkus Vali nénije nyolcvanévesen volt fiatalabb valamennyiünknél. Az utóbbi években, sajnos, nem egy, a gondolkodásmódjában, a látásmódjában, a hozzáállásában koravén huszon-harmincéves kollégát láttam. Ez nekik se jó – igaz, magánügy. De nem jó az újságnak sem – ami már nem az.
