Minden kisebbségben élő nemzeti közösség megmaradásának záloga az anyanyelvű oktatás és tájékoztatás, valamint hagyományainak ápolása, kultúrájának fejlesztése. A pancsovai Balassa Julianna nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárnő, televíziós szerkesztő a fent említett területek mindegyikén kimagaslóan, példamutatóan teljesített. A dél-bánsági szórványmagyarság nemzeti azonosságtudatának megőrzése érdekében végzett tevékenységének elismeréséül nemrégiben Áder János, Magyarország elnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki.
– Mindezt egyedül, a lelkes munkatársak segítsége nélkül nem lehetett volna véghezvinni – hangsúlyozta Balassa Julianna.
Családi indíttatásból választotta a pedagógusi pályát. Édesapja kántortanító volt, nem sokkal Julianna születése után költözött a család Oroszlámosról Székelykevére, mert a családfőt az ottani iskolába helyezték. Julianna azért választotta a tanári pályát, hogy magyar gyerekeket oktasson. Első munkahelye Székelykevén volt, ahol anyanyelvén oktatta matematikára és fizikára a diákokat, ám férjhezmenetele után Pancsovára került, ahol magyar osztály már nem volt, úgyhogy szerb nyelven tanított. Tanári pályája vége felé – 8 éven keresztül – ismét alkalma volt magyarul tanítani, ugyanis Székelykevén nem volt magyar ajkú fizikatanár, úgyhogy természetes volt számára, hogy a rendes munkaviszonya mellett ezt is elvállalja. Majd nyugdíjasként Hertelendyfalván magyar nyelven számtant tanított, amíg ifjú kolléganője nem szerezte meg az egyetemi oklevelet.
Az anyanyelvű oktatást, képzést, az anyanyelvápolást szolgálta a Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ, amelynek 1998-ban – e civil szervezet megalakulásakor – Balassa Julianna lett az elnöke. Sokrétű tevékenységük néhány szegmentuma: a Dél Pacsirtái gyermekkórus több dél-bánsági település magyar ajkú gyermekeiből alakult meg, a magyar kórusművek gazdag tárházából épült fel a repertoárjuk. A kórus közösségformáló erejének fontosságát nem kell külön bizonygatni. Balassa Julianna megelégedésére szolgál, hogy ez az énekkar –természetesen, bizonyos névmódosítással – ma is működik. Mivel akkor még hivatalos intézmények nem pályázhattak az alapítványoknál, a Börcsök Erzsébet VMK révén a magyar oktatási minisztériumtól és az Apáczai Közalapítványtól a dél-bánsági magyar oktatás számára tudtak számítógépért és egyéb felszerelésért, taneszközért pályázni. Amikor még a környéken mindössze néhány komputert tudtak összeszámolni, hihetetlen jelentőséggel bírt, hogy a módszertani központon keresztül – amelyet hallgatólagosan valamiféle szórványközpontnak tekintettek – 14 számítógép érkezett az ottani iskoláknak, egyesületi szakköröknek. A pedagógusok a központ révén továbbképzésekre jutottak el, a magyar diákok pedig különböző táborokban vehettek részt, ifjú zenetehetségeiket mesterkurzusokra irányították. Ez e fiatalok számára az anyanyelv gyakorlása, a nemzeti azonosságtudat erősítése szempontjából igen komoly jelentőséggel bírt. A Rákóczi Szövetség első mozgótáborába a teljes csoport a Dél-Bánságból érkezett. A Börcsök Erzsébet VMK javasolta azt az Ösztöndíjtanácsnak, hogy a budapesti Magyar Nyelvi Intézetbe az egyetemi előkészítő évre a szórványból is mindenképp jusson be 4-5 fiatal, a továbbiakban pedig javasolta a nyelvi-szaknyelvi utóképzést a fiatal diplomások számára. A nyári táborokból, illetve a képzés után való visszatéréskor lemérhető volt, hogy a gyakran szerb középiskolát végzett fiatalok szókincse hogyan gyarapodott, mennyit kaptak, mit nyertek a nemzeti azonosságtudat tekintetében. A Börcsök Erzsébet VMK 2011-ben szűnt meg, amikor a civil szervezetek átregisztrálása volt napirenden, akkor a közgyűlés ilyen döntést hozott. Addigra már megváltoztak a körülmények, olyan formában már nem tudtak tevékenykedni, ezért volt a legjobb megoldás a megszüntetés. Az anyanyelvápolást, a művelődési tevékenységet a környékbeli iskolák, művelődési egyesületek vették át.
Balassa Julianna 1961-ben, amikor Pancsovára került, azonnal belépett a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületbe. Ez is családi példa hatására történt, hisz gyermekkori emléke, hogy Székelykevén egy műkedvelő színielőadásban az egész család szerepelt, csak ő, a legkisebb maradt ki ebből. Úgyhogy természetes volt számára, hogy nagybecskereki gimnazistaként is részt vállalt az ottani művelődési egyesület munkájában, majd fiatalasszonyként és fiatal pedagógusként bekapcsolódott a pancsovai Petőfi munkájába. Színdarabokban szerepelt, énekszámokkal lépett fel, a szervezőmunkában is részt vállalt, majd a Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléjéhez is csatlakozott. Mint megfogalmazta, magától értetődő volt számára, hogy az embernek kötelessége tenni a közösségéért, különösen, ha az egyben az ember életeleme is.
A kilencvenes évek második felében a pancsovai magyar művelődési egyesületben eldöntötték, hogy március idusán nem Petőfi-estet és hasonló programot rendeznek, hanem felvállalják, hogy március 15-ét ünnepel az ottani magyarság. Az első ilyen igazi ünnepi műsor után két óra hosszat nem széledt szét a közönség, annyira a látottak-hallottak hatása alatt volt mindenki.
Úgyhogy, amikor a Pancsovai Televízió Magyar Percek című műsorát tervezték, és az került szóba, hogy ki legyen a magyar adás szerkesztője, a jelenlevők közül mindenki Balassa Juliannát javasolta, mert az említett ünnepi műsorok megrendezésével bebizonyította szervezőkészségét. A közösséget érintő kérdésekről jelentek meg korábban újságokban írásai, versei, novellái is, de a televíziós újságírásról sem ő, sem lelkes munkatársai semmit sem tudtak, úgyhogy nagy alázattal, szorgalommal igyekeztek elsajátítani a tévés műsorkészítés minden csínját-bínját a tapasztaltabb szerb ajkú kollégáktól. A felszerelést pályázatokon sikerült fokozatosan bővíteni, korszerűsíteni. A dél-bánsági régió minden jelentősebb művelődési, oktatási, egyházi jellegű eseményére eljutottak, így szolgálták a 15-16 ezer fős dél-bánsági magyarságot. Juliannát gyakran hívták a különböző testületekben, bizottságokban vállalt funkciói révén az egész vajdasági magyarságot érintő rendezvényekre is, ezekről tudósított, ha kellett operatőri szerepet is vállalt. Nemrégiben alapítótársával, Erdei Ernővel együtt visszavonult, három lelkes kolléganője – Halász Zsuzsanna, Lőcsei Ilona és Kerekes Emília – folytatta az addig közösen végzett újságírói teendőket, Halász Zsuzsanna szerkesztői vállalásával. A technikai fejlődés azt hozta magával, hogy ma már minden műsor felkerül a You Tube-ra, úgyhogy mindenki számára elérhetővé válik a Magyar Percek minden adása a világhálón. A korábbi műsorok kazettái is megvannak, ezek értékes kordokumentumként vallanak a dél-bánsági magyarság életéről.
Balassa Julianna szomorúan figyeli, hogy a fiatalok, fiatal szülők – munkalehetőség híján – elhagyják a Bánságot, sokan az oklevél megszerzése után nem térnek vissza.
– Tíz éve Székelykevén még több mint 300 magyar diák volt, ma mindössze 150. Hertelendyfalván alig lézeng néhány alsós tanuló. Ma már vendégszereplésre 4-5 táncospárt csak négy-öt helységből tudunk összeszedni. Mindennek az oka a fizikai fogyatkozásunk, a nagy mértékű elvándorlás – szögezte le Balassa Julianna. Mint mondta, mindennek alfája és ómegája az anyanyelvű oktatás. Óriási a jelentősége a nagybecskereki leánykollégiumnak, a muzslyai fiúkollégiumnak. A székelykevei kollégium terve is szóba kerül időről időre.
– Vannak, akik azt mondják, a szülők féltik a csemetéiket, félő, hogy nem küldenék el őket a kollégiumba, holott a bennlakás azt biztosítaná e gyermekek számára, hogy elsőtől nyolcadik osztályig magyar nyelven tanulhatnának a helyi iskolában. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy ahol már a szülők, sokszor a nagyszülők sem részesültek magyar nyelvű, magyar érzelmű oktatásban, ott nehéz rábeszélni a szülőket, hogy kollégiumba adják az általános iskolás korú gyerekeket csak azért, hogy anyanyelvükön tanuljanak – szögezte le beszélgetőtársunk. Bízik abban, hogy a Magyar Nemzeti Tanács a diákbuszprogram révén, a támogatási rendszer, az ösztöndíjprogramja által valamelyest fékezi, megállítja a diáklétszám fogyatkozást a magyar osztályokban.
Balassa Julianna eddigi munkájáért 1999-ben Kisebbségekért díjban részesült, 2005-ben Aracs-éremmel jutalmazták, s most a március 15-ei szabadkai főkonzulátusi ünnepségen átvett Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés kapcsán beszélgettünk. E hivatalos díjak mellett rengeteg szóbeli elismerést is kapott, joggal, hisz segítőtársaival egyetemben például az elmúlt tíz-egynéhány évben szervezték az eseményeket, rögzítették és publikálták a tévéműsorban, s ezáltal szervezőivé is váltak a közösségi életnek, hozzájárultak, hogy a szórványban élők tudjanak egymás tevékenységéről. S volt, amikor alkalom mutatkozott arra, hogy tudósításaik, beszámolók révén a tömbben élő vajdasági magyarsághoz és az anyaországba is eljussanak a hírek a dél-bánsági hétköznapokról és ünnepekről.
