Ha azt mondom, Gyöngyösbokréta, egy jelenet jut eszembe: 2000-ben Szabadka volt a rendezvény házigazdája, és vasárnap délben a díszes fölvonulás záróakkordjaként megérkeztek a város főterére a táncosok, szólt a zene, a párok azonnal táncolni kezdtek. Úgy magával ragadta őket a zene, a tánc önfeledt öröme, hogy ez nem egy színpadi produkció volt, hanem a több ezer éves tánchagyományok elevenültek meg előttünk, hisz eleink is a maguk örömére és a szeretteik, közösségük gyönyörűségére táncoltak. A közönség – tengernyi ember gyűlt össze, hogy lássa őket – megbűvölve figyelte a táncosokat. Ez az, ami élteti ezt a fesztivált, ennek köszönhetően ünnepelhetjük idén az 50. Gyöngyösbokrétát. Nem véletlenül lesz a ma, szombaton kezdődő jubileumi rendezvény házigazdája és két napra népművészetünk fővárosa Gombos.
1936-ban Tamaskó József, a neves gombosi méhész alapította meg a népi tánccsoportot, és a Gazdanapok keretében tartották meg az első Gyöngyösbokréta-találkozót. A harmincas években négy nyugat-bácskai falu – Gombos, Doroszló, Kupuszina, Csonoplya – táncosai jelentek meg a rendezvényen. A világháború félbeszakította a találkozók sorát, majd 1969-ben újra Gombos volt a kezdeményezője a Gyöngyösbokrétának. Mint ezt már több helyütt idézték, a gombosi Hecskó Endre az akkori szervező erről így vallott: ,,1969-ben felvetődött a Gyöngyösbokréta felújításának gondolata. Ekkor tárgyalni kezdtünk a doroszlói Tallósi Jánossal, a szilágyi Szűcs Antallal és a kupuszinaiak hű tanítójával, Sturc Józseffel. Táncosok voltak, akarat volt, hát belevágtunk." Az első évben négy, a következő évben már hét egyesület vett részt a találkozón. 1972-ben ez a szemle megkezdi vajdasági körútját, minden évben más bácskai vagy bánáti község a házigazda.
Az évfordulók az emlékezés mérföldkövei – ezt a gondolatot Németh László vetette papírra. Természetesen még a néptánc-hagyományok esetében is olyan jubileumi emlékezésről van szó, amely több mint a nosztalgiázás. Kétség nem fér hozzá, hogy a hagyományok mindannyiunk közös kincsét alkotják, amelyek őrzése, ápolása és átadása közös feladat. A jövő záloga nem a múlt, hanem a jelen, amelynek a múlt az ihlető forrása, hisz a múltját vesztett kultúra és nemzet gyökértelen. A jövő záloga tehát az a sok száz fiatal, aki egy-egy Gyöngyösbokréta alkalmával színpadra lép. Ők azok, akik fontosnak tartják hagyományaink őrzését. Ők azok, akik már kisgyermekkoruktól egész évben rendszeresen ott vannak a próbákon, sok-sok óra kemény gyakorlása van amögött, hogy a legbravúrosabb koreográfiákat is hihetetlen könnyedséggel hajtják végre. És ne feledjük a Durindón részt vevő ifjú zenészeket, énekeseket sem, ők azok, akik az érett korú zenészek, népdalköri tagok mellett évről évre igen szép számban részt vesznek a rendezvényen.
Csak a mi vidékünkön ismert tájszó a durindó. Így nevezték (elsősorban a Tisza mentén) a zenés-táncos házi összejöveteleket. Mint forrásanyagokban olvashatjuk, moholi adatközlők szerint a házigazda gondoskodott zenéről (tamburások vagy citerások szolgáltatták a zenét), a legények italt, a lányok pampuskát (fánkot) vagy pogácsát vittek magukkal. A hagyomány felelevenítésében, a Durindó-mozgalom megszervezésében Király Ernőé a legfőbb érdem. Bogár László volt viszont az első Durindó házigazdája és fő szervezője. Az ő kezdeményezésére szervezték meg Pacséron 1977-ben az első Durindót.1979-ben a Durindó társult az idősebb nővérhez, a Gyöngyösbokrétához és azóta közös rendezvényt alkotnak.
Nagyon fontos az, hogy a fiatalok és az érettebb korúak együtt vannak jelen a vajdasági magyarság e legnagyobb népzenei és néptánc-rendezvényén. Hisz a művészi színvonalra való törekvés mellett van ennek a mozgalomnak egy nem kevésbé fontos célja is: a közösségteremtés és-megtartás. És ebben játszanak pótolhatatlan szerepet bölcsességükkel, elhivatottságukkal a fent említett középkorúak és idősebbek. A nemrégiben elhunyt dr. Szöllősy Vágó László a fesztiváltanács elnökeként a 2011-es Durindó és Gyöngyösbokréta megnyitóján mondott ünnepi köszöntőjében ezt a következőképp fogalmazta meg: ,,A megkülönböztető sajátosság, amely a népzenét és a néptáncot minden más amatőr tevékenység fölé emeli, az, hogy a legközösségibb műfaj – a közösségteremtés és -megtartás egyik leghatékonyabb eszköze. Mert senki sem vitatja, hogy együtt énekelni, együtt táncolni csak azok tudnak, akik érzelmileg is kötődnek egymáshoz és az ügyhöz, amelyet szolgálnak.”
Évről évre változik a vajdasági magyarság népzenei és néptánc-fesztiváljának helyszíne, de változatlan az a szellemiség, amely a Gyöngyösbokrétát 50 éven át, a Durindót 37 éven át éltette, nehézségeken, nincstelenségen felülkerekedve. Hagyománykincsünk évről évre ismétlődő ünnepének éltetője a jövőbe vetett hit.
Ezt a reményt, bizakodást Bogdán József papköltő Fohász című versében így fogalmazta meg:
Mennyei atyánk, Te vagy a végtelen,
Derűdet hintsd szét a déli végeken!
Új évezred van, adj nekünk új szívet,
El ne merüljön végleg e kis sziget.
