Kályha mellett júniusban

Miközben mi június első hetében is dideregve várjuk, hogy a búskomorságba taszító ólomszürke esőfelhők végre átadják helyüket a nyár elő kellemesen meleg napsugarainak, addig az északi finn lappok harminc fok közeli melegben sütkéreznek. Nem sokszor fordult elő még vidékünkön, a huzatos Kárpát-medencében, hogy júniusban be kelljen gyújtani a kandallóba, a kazánba, hogy fel kelljen csavarni a villanymelegítő kapcsolóját. Előkerültek a hősugárzók, a kvarckályhák meg a többi melegítő alkalmatosság. Az inkább októberire emlékeztető hűvös, csapadékos időben kihűltek a lakások, és szégyen, nem szégyen, a júniust, a meteorológiai nyarat a meleget adó fűtőtestek mellett vártuk be.

Az ember pszichéjét is megviseli a hosszan tartó borongós, szomorkás, esős időjárás. A gazdálkodók arra panaszkodnak, hogy a nyirkos időben a termesztett növényeket, a gyümölcsfákat hamarabb támadják meg a gombabetegségek, meg a többi nyavalya, többet kell költeni a növényvédelemre. A természettől elrugaszkodott, a természet javait gátlástalanul kifosztó embernek eszébe sem jut, hogy vajon mi történik ilyenkor az időjárás viszontagságaival napi 24 órán át dacolni kénytelen élővilággal. Mert bár a teremtés koronája mindenek felettinek és a világ urának képzeli magát, mégis csak be kell vallanunk, hogy a természet, az élő környezet és az éghajlat alakulásától függ hosszú távú jelenlétünk e sárgolyón.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak június 5-e, a környezetvédelmi világnap tájékán azok fejében, akik nemcsak lakókörnyezetünk emberibbé és tisztábbá tételéért fáradoznak, hanem gondolnak az egyre átalakuló, az ember ténykedésének nyomait lépéten-nyomon magán viselő természetre és lakóira is.

Fiagyilkos gólya

Baja közelében érdekes megfigyelést tettek a madarászok, a Gemenci-erdőben egy bekamerázott feketególya-fészekben tragédia történt, legalábbis emberi szemmel és ésszel mérve tragikus események zajlottak le.

Május 25-én dél tájban a gyűrűs öreg gólya (valószínűleg a hím) megölte a legkisebb fiókát, majd később lenyelte, és három óra elteltével részben emésztve kiöklendezte, ahogyan a halat szokta. A fiókák, más táplálék nem lévén, megpróbáltak ebből enni, de nem tudtak a nagy falattal megbirkózni.

A településeinken költő – Vajdaságban még több mint ezer pár fehérgólya költ – gólyapároknál is megfigyelhető a táplálékínséges tavaszokon a fiókaszám redukálása. A fészekből kiesett kisgólya nem a véletlen műve. A fekete gólya viselkedése tehát egyértelműen a táplálékhiánnyal függ össze. A fészken tartózkodó madár párja hosszú időn át nem hozott élelmet a családnak, ez a körülmény kiválthatta a legkisebb fióka megölésére irányuló cselekvéssorozatot. A szakirodalomban a fekete gólya esetében eddig csak két ilyen dokumentált eset ismert, az egyik Lengyelországban, a másik pedig a Magyarországon történt, a tavalyi évben (május 27-én) ugyanis egy másik gemenci fészekben hasonló esetet dokumentált a rejtett kamera.

Se ölyv, se héja, se sólyom

Május végén a madarászok már javában gyűrűzik az egerészölyv fiókákat, de idén nemcsak megkésett a költés és aprók a fiókák, hanem egyszerűen nincsenek fiókák, a szokásos 3-4 fióka helyett a legtöbb fészekben egy, esetleg két pelyhes fióka lapít, és várja a táplálékot, főleg rágcsálókat hordó szüleit. Átlagos, tehát melegebb tavaszon ilyen tájban már javában tollasodó, szárnyaikat próbálgató termetes ölyvfiókákat lehet látni a fészkekben, tavaly volt olyan fészekalj, amelyből öt fiatal madár repült ki, és kezdett önálló életet.

A héjafészkekben is hasonló a helyzet, általában június elején már szépen kitollasodott fiókákat lehet látni, idén azonban ennél a fajnál is megkésett a költés kezdete, és az átlagosnál sokkal kevesebb fiókát nevelnek az idén, mint egyébként szoktak.

Nemzeti madarunk, a turulmadárral azonosított kerecsensólyom költése például a Kisalföldön katasztrofálisan gyöngére sikeredett idén, a magyarországi kollégák által megtalált hét kerecsenpárnak összesen EGY fiókája van. Tehát mindössze egy madárárnak sikerült kikölteni egy tojást, ami példanélküli, a többi párnak nincs utóda idén.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az egész Kárpát-medencében a kerecsensólyom fészekaljak kétharmada tönkrement az áprilisi hidegben, amikor táplálékhiány miatt – mivel a hím nem tudott elegendő élelmet szállítani kotló párjának – a tojó kénytelen volt hosszabb időre is otthagyni a fészkét, benne a tojásokkal, amelyek a hidegben megfáztak és kizápultak.

Míg Magyarországon folyamatosan nőtt az elmúlt években, évtizedekben a kerecsenállomány, tavaly például 164 pár foglalt fészket, és 131 pár sikeresen nevelte fel fiókáit, a kirepült fiókák száma meghaladta a négyszázat, Vajdaságban sajnos stagnálásról, vagy inkább visszaesésről számolhatunk be. Az idei, június közepéig tartó fészekszámlálás azt mutatja, hogy a korábbról ismert fészkeknek több mint a fele már nem aktív, vagy nincs is meg. A madarak jobb életfeltételek után kutatva máshová települtek át.

A nagyfeszültségű, a 200 és 400 kilovoltos, kétlábú magas fémvázas vezetéktartó konstrukciók magasában előszeretettel raknak fészket a hollók és dolmányos varjak. Ezek a varjúfélék alapozzák meg a kerecsensólymok távvezetékre-telepedését. A sólyomfélék nem építenek fészket, keresnek maguknak alkalmas varjú- vagy hollófészket, és azt birtokba veszik. A kiszemelt fészket akkor is elfoglalják, ha lakott, kiűzik a hollópárt, amely kénytelen-kelletlen új fészket rak magának a következő villanypóznán vagy távolabb. Hasonló helyzet alakult ki tízegynéhány éve Felsőhegytől nyugatra, a Szenttamás felé vezető 200 kilovoltos távvezetéken. A mezőgazdasági birtok mögötti kétlábú póznán a hollófészekben évekig költött egy pár kerecsen, míg az utána következő karón a hollópár az újépítésű fészkében. Jól megfértek egymás szomszédságában, de néhány éve már se holló, se kerecsen nem költ több tíz kilométer hosszúságban egészen Szenttamásig.

Honi madártani egyesületünk, a Szerbiai Madártani és Madárvédelmi Egyesület a kerecsensólymok fészkelésének a megkönnyítésre a magasfeszültségű vezetékeket karbantartó villanyszerelőkkel együttműködve fészkelő ládákat helyezett ki Vajdaság-szerte. Sajnos ez a Magyarországon jól bevált módszer sem hozta meg várt sólyomállomány-gyarapodást. A ládákat nem foglalták el. Az általam végigjárt távvezeték nyomvonala menetén feltűnt, hogy egyre kevesebb a lakott tanya, a megmaradt tanyákon pedig egyre kevesebb galambot látni. A galambok és tanya körüli zöld övezetekben, kis oázisokban előforduló egyéb madarak és rágcsálók a sólymok kedvelt zsákmányállatai. Voltak.

A művelt parcellák között és végén, a dűlőutak mentén már nem maradt egy méternyi füves terület sem. A dűlőutakat annyira beszántották, hogy már-már egy szélesebb traktor sem fér el rajtuk, annyira keskenyek. Az ürge, a kerecsensólyom egyik fő tápláléka annyira megfogyott, hogy már a nagykiterjedésű legelőkön is csak mutatóba akad egy-egy kisebb ürgepopuláció. Két évtized alatt tartományunkban mintegy felére csökkent a jószágállomány, s ha nincs legelő állat, az elburjánzó, magas fűben az ürge nem tud megmaradni. A legeltetett alacsonyfüves puszták magasabb fekvésű részein maradhat fenn az ürge, ahol nem önti ki a mostanihoz hasonló csapadékos tavasz vagy a tél végi hóolvadás.

Természetes környezetünk nemkívánatos és a ritka fajok eltűnéséhez vezető átalakulása egyértelműen az ember számlájára írható, aminek a hatását az egyre szélsőségesebb időjárás csak tovább fokozza, nehezítve a környezetünkben élő madarak és egyéb állatok fennmaradását és végső soron az ember létét a Földön.