Generációról generációra más és más, de mindig csodálatos látvány a tiszavirágok tömeges rajzása, a kérésznász. A vajdasági Tisza-szakaszon a Magyarkanizsa feletti agyagos medrű kanyarban a legintenzívebb a rajzás, itt találja meg életfeltételeit a tiszavirág a legnagyobb számban, milliós, vagy bátran mondhatjuk, milliárdos nagyságrendben. Az idei kérészrajzás akadozva, a megszokottnál kicsit később kezdődött, hogy is ne, amikor a tavasz is igen csak megkésett, március utolsó hetében még hófúvással küszködött ember és természet egyaránt. A Tisza vize nem érte el a húsz fokot sem, a víz megáradt,s és sebes sodrása nem kedvezett a rajzásnak.
Fotó: Gergely József
Június 13-án a híresztelések ellenére még nem indult meg a tömeges rajzás. A késő délutáni órákban a Magyarkanizsa feletti kanyarban a parton üldögélve, fényképezőgéppel a kezemben vártam, hogy mi fog történni. Öt órakor gyülekezni kezdtek a víz felett portyázó dankasirályok, biztos jele volt ez az előrajzás kezdetének. Ahogy a parton ücsörögtem, és teleobjektívvel próbáltam befogni az egyik part felé repülő, vedleni készülő hím tiszavirágokat, egyszer csak a parti fák lombjai közül egy szürke légykapó lendült a víz fölé, és már vitte is csőrében a termetes kérészt. A légykapót követte az erdei pinty, barázdabillegetők és fecskék is csatlakoztak a lakomához, de a mintegy száz sirállyal nem tudták felvenni a versenyt, azok sorba kapkodták el a vízből kikecmergő, szárnyra kapó hím kérészeket. Amelyik kérész nem a levegőben végezte, azt a víz felszíne alól felcsapó halak vagy a partközeli békák falták fel.
Így működik ez már évek, évezredek óta, amióta csak élnek kérészek a sárgolyónkon. Az előrajzás tulajdonképpen nem más, mint a mindig éhes madarak, halak, békák jóllakatása, ami eltart négy-öt napig. A plusz véráldozatot a hóbortos horgászok részéről a kérész és kérészlárva, azaz a kilisz gyűjtése jelenti. Annak ellenére, hogy fokozottan védett, ritka természeti értékünk a tiszavirág, tömeges gyűjtése nem lanyhul, sőt az utóbbi években fokozódott is. Nem is lenne baj, ha a vízre hulló, az utódhagyás kötelességét befejező kérészeket gyűjtenék. De nem, a mohó és kapzsi ember csónakban körözve a raj közepén merítőhálóval hadonászva a párt kereső szálló kérészekre vadászik, és gyűjti kilószámra. Ennek előbb utóbb véget kellene vetni, mert nincs annyi kérész, amennyit előbb vagy utóbb nem tudna az ember elpusztítani. Amikor erre próbálok apellálni a horgászoknál, akkor csak legyintenek, hogy marad még elég bőven. De meddig? Az egyre szeszélyesebb természet, az egyre szélsőségesebb időjárás okozta tömeges elhullást is számításba véve nem mindegy, hogy hány nőstény tud megtermékenyített petéket rakni a vízbe. Példát vehetnénk északi szomszédainktól, ahol a kérészek gyűjtésének tilalmát betartják, betartatják, és motorcsónakokkal sem rohangálnak a Tiszán a kérészfelhő közepében.
Az előrajzás után június 17-én már látványosabb volt a tiszavirágzás, majd következett egy szünnap, több száz csalódott emberrel a parton, hogy azután szerdán, június 19-én a kánikulai melegben kedvező hőmérsékletűvé váló vízből újult erővel, még nagyobb tömegben lepjék el Tisza felszínét a kérésztömegek. A selymes angyalszárnyak suhogása betöltötte a folyó feletti légteret, a hatalmas kavarodásból a bámészkodó ember csak annyit lát, hogy helyenként 15-20 kérész is birkózik, gyűri egymást a víz felszínén, alá-alá merülnek, vízcseppek fröccsenek széjjel. Minden olyan gyorsan zajlik, az emberi szem és értelem fel sem tudja fogni, mit is lát, a nagy kavarodásban ki sem lehet venni, hogy hol vannak a rövidebb farknyúlványaikról egyébként felismerhető nőstények, amelyekért oly ádáz küzdelem folyik. Melyik lesz az a szerencsés hím, amelyiknek jut pár, és tovább adhatja génjeit, újabb több ezer apró kérészlárva-utódban? A nőstények peterakását már nem érik meg a hímek. A hím kérész lárvakorából éppen csak annyi üzemanyagot hoz magával, amennyivel egy-két órát tud repülni, táncot, kűrt lejteni, piruettezni a víztükör síkján, eljárni a születés, a víz sötét mélyéből a napfényre születés, a nász és a halál táncát egy koreográfiába sűrítve.
Tolnai Ottó így emlékezik gyerekkora tiszavirágzásaira:
„A virágzás mindig a cseresznyevirágzáshoz, a japánokhoz kötöttem, valami olyan látvány, de ebben benne lenni egészen különleges élmény. Egy gyönge fájú, sovány, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanáskén belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörű tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergő virágállatkák, ahogy feljönnek, kibújnak a bőrükből, és gyönyörűen repülnek, megtermékenyülnek és lepetéznek… Ebben benne van az, amit kishalálnak is nevezhetnék, ez az egyetlen dolog, ahol a születés és a halál egyetlen pontban történik. Rajtad történik, a válladon, az arcodon, és szinte viráglénynek tudom magam vagy tudnám magam, ha ez nem hangozna túl szépen. E pont élet-halál robbanásának intenzitása szinte az atombombát idézi, ellenpontozza pontosabban, egy pozitív atomrobbanás…”
Ha visszapergetjük két kérészgenerációnyit az idő kerekét, kétszer három évet, az e eheti szédítő vitustánc részvevőinek nagyszülei hat évvel ezelőtt, 2007-ben fogantak. Mekkora volt akkor a rajzás intenzitása, mérete, sikeressége? Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy részvevője, szemtanúja lehettem az akkori tiszavirágzásnak. Akkor, 2007. június 9-e és 11-e között Magyarkanizsánál impozáns méretű volt a kérészrajzás. A pazar természeti jelenséget nem zavarta a Tiszára jellemző, gyakori tavaszi zöldár, nem kavargott a folyó vize, szép napos, meleg időben, délután 5 és 7 óra között több napon át igen intenzív kérésznászban gyönyörködhettünk. Sok-sok ezer megtermékenyített pete hullott alá a kemény, agyagos mederre, ahol a halaktól és más, kisebb nagyobb állatoktól megtizedelt kikelő apró kérészlárvák alapozták meg a három éve, 2010 júniusára felnőtté váló kérészek rajzását, ezek pedig a mostani napokban akadozva bár, de látványosan zajló tiszavirágzást. Hogy nem volt még tömegesebb a rajzás, talán azzal magyarázható, hogy a 2010-es évben minden átlagot megdöntő mennyiségű csapadék hullott. Gyakorlatilag egész évben esett, tavasztól őszig. A nyár is rekord esőket hozott. Nem volt ez másként a júniusi kérészrajzást megelőző tavaszi hónapokban sem. A hömpölygő folyammá duzzadó zavaros sodrásban, a hideg víz miatt a szokásosnál több mint egy héttel később kezdődött a kérésznász, ennek ismeretében az idei rajzás igazán pazarra sikeredett, a kérészek túlélése, úgy tűnik, egyelőre biztosított, már csak az embert kellene távol tartani, eltiltani a tiszavirágok zsákszámra való gyűjtésétől.
