A kétarcúság birodalmában a dolgok gyakran egyszerre tekinthetők áldásnak és átoknak is, attól függően, honnan vizsgáljuk őket. Hatványozottan érvényes ez a megfigyelni és megfigyelve lenni kettősségére, amely mára már olyannyira a mindennapjaink részévé vált, mint mondjuk a szeretni és szeretve lenni. Igaz, az utóbbié jóval kevésbé zavaró, de hát az elsőét is meg lehet szokni – mondhatnánk elnéző legyintéssel –, éppen úgy, ahogyan sok minden mást is.
Sokakhoz hasonlóan én is gyakran érzem magamon a figyelő tekinteteteket, amikor elindulok otthonról, vagy éppen hazaérkezem valahonnan, és sokakhoz hasonlóan én is pontosan tudom, hogy a szomszédos házak ablakaiból mindenki más-más módon igyekszik tudomást szerezni az éppen aktuális történésekről. Van, aki nyíltan vállalja, hogy naphosszat az ablakban könyökölve figyeli az utcán zajló eseményeket. Van, aki titokban, a függönyön keresztül vizsgálja a dolgokat. Van, aki a függönyt éppen csak alig észrevehetően félrehúzva kandikál ki az ablakon. Olyan is akad, aki nem elégszik meg a vizuális élménnyel, hanem audiovizuálisra vágyik, amire a nyitott ablak szolgáltat számára garanciát.
Sokáig zavartak a szomszédok figyelő tekintetei, de aztán – magam sem tudom igazán eldönteni, hogy inkább a beletörődés vagy az elfogadás különböző fázisainak megélése következtében – fokozatosan megszoktam azokat. Azt is mondhatnám, a mindennapjaim részévé váltak. Ahogyan az is a mindennapjaink részévé vált, hogy kíváncsiak vagyunk arra, mi történik másokkal, hogyan zajlik az életük, hogyan alakulnak az emberi kapcsolataik, milyen problémákkal kell szembenézniük és hasonlók. Mindez azonban nemcsak azokra érvényes, akiket személyesen is ismerünk, és esetleg az együttérzés vagy a segítő szándék is meghúzódhatna az érdeklődésünk hátterében, hanem azokra is, akiket csak hallomásból. A jelenség okainak pszichikai vizsgálatára ezúttal értelmetlen lenne kitérni, az ugyanis ezen okfejtés nélkül is megállapítható, hogy egyebek mellett ebből a gyarló emberi tulajdonságunkból építkezik a bulvármédia is, amelynek negatív hatásairól igen gyakran hallhattunk az elmúlt évek, évtizedek során, hosszú évtizedek óta ugyanis nagyon sok szakíró foglalkozik a média kétarcúságával, rámutatva arra, hogy valamennyi médium lehet áldás és átok is egyben. Bábosik István szerint a gyermekek és a fiatalok esetében a médiaszennyezés jelenti az igazi veszélyt, legyen az olvasmányélmény, képregény vagy mozgókép, mert szerinte nagyon sok esetben válogatás nélküli, illetve az igénytelen, ízléstelen válogatás jellemző a médiafogyasztásra, ami ténylegesen a társadalom – ahogyan fogalmaz – lelki uniformizálódásához vezet.
Kétségtelen, a médiában a kommunikáció egyre felszínesebb, egyre kevésbé érték- és egyre inkább érdekorientált. Elvesznek az igazi értékek, a mindenki számára hasznos információk, helyükre pedig a szenzációhajhászás kerül. A hírérték torzulása következtében az, ami egykor lényeges és fontos volt, ma szenzációs és érdekes. Jobb esetben. Rosszabb esetben az, ami egykor lényeges és fontos volt, ma lényegtelen és érdektelen, és egészen más az, ami szenzációs és érdekes.
A szerbiai médiatér is jó ideje elindult a bulvárosodás útján. Mindennek igen komoly következményei vannak. A bulvárosodás sérti az emberi jogokat, aláássa a jogállamiságot, devalválja a korrupció elleni harcot, figyelmeztetett a minap egy vele készült interjúban Saša Janković köztársasági ombudsman, aki arra is rámutatott, hogy a jelenség következtében megszűnik az ártatlanság vélelme, az állami szerveknél az egyének annak megfelelően viselkednek, az eljárások attól függően alakulnak, hogy valamely botrányt éppen ki kell robbantani, vagy el kell tussolni. Az ombudsman kifejtette, mindezért nem elsősorban a bulvársajtó okolható, hanem sokkal inkább azok az intézményrendszeren belüli személyek, akik a bulvár számára érdekes információkkal szolgálnak. Hozzátette, ezek a személyek arra használják a bulvárlapokat, valamint az erkölcsi és normatív szempontból egyaránt rendezetlen szerbiai médiaviszonyokat, hogy így érjék el saját céljaikat, miután nem állnak készen arra, hogy a terveket, programokat, elképzeléseket intézményesen, nyilvánosan, nyitottan és átlátható módon valósítsák meg. Saša Janković arra is rámutatott, hogy a polgároknak immáron nincs bizalmuk az intézményekben. Mint mondta, a polgárok már nem az ítéleteket olvassák el, hanem csupán az újságok szalagcímeit, vagy esetleg megnézik a fotókat, amelyekről azt sem tudják, hogy valódiak-e vagy montázsképek. Hozzátette, szerinte az egész valamiféle valóságshow benyomását kezdi kelteni, amelyben mi, polgárok vagyunk a kísérleti nyulak, ami semmiképpen sem jó.
A vajdasági magyar médiában megjelenő bulvárosodás tendenciáinak fellelhetőségével kapcsolatban ugyan hosszasan lehetne vitatkozni annak formájáról és mértékéről, de kétségtelen, hogy bár egészen más módon és formában, de megfigyelhetőek ilyen jellegű törekvések, ami önmagában talán még nem is lenne akkora baj – mondhatnánk újabb elnéző legyintéssel –, hiszen az ún. igényes bulvár térhódítása világjelenség, aminek hatásai kisebb-nagyobb mértékben, értelemszerűen jókora fáziskéséssel hozzánk is begyűrűznek. Ennél jóval nagyobb baj viszont az újságíró-társadalom egyes tagjai szakmai felkészületlenségének és morális értékrendjének hatása a folyamatra, hiszen pontosan ez az, ami komoly problémákat okozhat ezen a téren (is). Az, ha az egyes médiumok szenzációhajhász magatartása, illetve az ott dolgozók egyéni ambícióinak minden más érték- és érvrendszert felülíró előtérbe kerülése egyetlen kézmozdulattal lesöpri az asztalról azokat az írott vagy íratlan szakmai szabályokat és morális törvényeket, amelyeknek megálljt kellene parancsolniuk az olyan esetekben, amelyekben valaki vagy valakik túllépnek a jó ízlés határain, vagy – ahogyan arra az ombudsman is figyelmeztetett – megsértve az alapvető emberi jogokat is.
Bármilyen nehezünkre is esik kimondani, újságíró ma már gyakorlatilag bárkiből lehet. Olyanokból is, akiket a hosszú és buktatókkal jócskán teletűzdelt út bejárása során az egyes állomásokon nem a kvalitásaik, nem a szakma iránti alázatuk és még csak nem is a fejlődés iránti igényük segít át, hanem egészen más, mindezektől sajnos teljesen független tényezők.
A szakmai felkészületlenség és a nem megfelelő morális értékrend ugyan mindig alkalmas arra, hogy magyarázatot adjon a tetteinkre, akárcsak a sokat emlegetett és Jolly Jokerként újra meg újra előhúzható kedvezőtlen körülmények, csakhogy igen nagy botorság lenne azt gondolni, hogy az üres magyarázkodásba átcsapó magyarázatkeresés felmentést is adhat azok felelőssége alól. De persze ez nemcsak ránk, újságírókra vonatkozik, hanem mindenki másra is, aki a szó nemesebb értelmében is embernek tartja és érzi magát, és – ami talán ennél is fontosabb – emberhez méltó módon próbál cselekedni, mert hát – akár bevalljuk, akár nem – a mindennapok során sokszor ez jelenti a legnagyobb kihívást és egyben a legnehezebben megvalósítható feladatot is, de éppen ezért érdemes újra meg újra kísérletet tenni arra, hogy megbirkózzunk vele. Nem elsősorban mások felénk irányuló elvárásai, hanem sokkal inkább az önmagunk által önmagunk felé támasztott normarendszernek való megfelelés igénye miatt. Még a kétarcúság birodalmában is. Vagy talán éppen ott a leginkább?
