Ünnepnap virradt ránk, egy igazán szép ünnep napja. A Tanyaszínház bemutatójának ünnepéé. Valamennyien emlékezhetünk, igaz, leginkább csupán hallomásból, arra az évtizedekkel ezelőtti, ám ma is szívet melengető történetre, amely szerint egykoron, amikor megkérdezték a falusi néniket és bácsikat, mit jelent számukra a Tanyaszínház, a harmadik legjelentősebb ünnepnapként jelölték meg azt a napot, amelyen annak társulata ellátogatott hozzájuk, harmadikként, rögtön a karácsony és a húsvét után.
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, a hangsúlyok mind inkább más dolgokra tevődtek át, más dolgok váltak fontosakká mind a falusi, mind a városi emberek számára. Ám a Tanyaszínház mindeközben mit sem veszített sem népszerűségéből, sem jelentőségéből, sőt, mára minden kétséget kizáróan a vajdasági magyarság meghatározó jelentőségű kulturális intézményévé nőtte ki magát. Olyan intézménnyé, amelynek ugyan időről időre meg kell küzdeni különféle nehézségekkel, sőt, időről időre meg kell vívnia a megmaradásáért folytatott harcát is, ám mindennek ellenére ma is képes arra, hogy évtizedes hagyományait – azok teljes tiszteletben tartása, sőt, alappillérekként való kezelése mellett – újabbnál újabb tartalmakkal töltse fel, azaz képes arra is, hogy a hagyományok ápolásán túlmutatva időről időre megújuljon, ami azért is rendkívül fontos, mert – Sebő Ferenc után szabadon – hagyományaink csakis akkor maradhatnak fenn, ha újra meg újra megéljük őket.
Joggal merülhet fel persze a kérdés, vajon milyen úton is juthatunk el a Tanyaszínház hagyományának megéléséig. A Tanyaszínház honlapján található leírás szerint a társulat a kezdetekkor arra szerveződött, hogy tagjai a tanyavilágban és a kistelepüléseken élőket színházi élményben részesítsék. Előadásaikat nyáron, szabadtéren tartották. A bemutatók helyszíne hagyományosan Kavilló volt, onnan indulva csacsifogatos ekhós szekérrel járták be előbb Bácska és Bánát, majd Baranya és Muravidék helységeit. Kezdetben helyzet- és jellemkomikumra épülő jeleneteket és egyfelvonásosokat mutattak be iskola- vagy kocsmaudvarban rögtönzött játszóhelyeken, minimális műszaki feltételek között, később egész estét betöltő műveket vittek a közönség elé, olvashatjuk a honlapon. És ezt teszik ma is, fűzhetjük hozzá azon morfondírozva, vajon hány száz lelkes művész, hány száz előadás és hány tíz- vagy százezer néző van már a Tanyaszínház mögött, illetve – ami talán még ennél is fontosabb – vajon mennyi áll még előtte. Nagyon sok, vághatjuk rá gondolkodás nélkül, optimizmusunk helytállóságában és megalapozottságában bízva.
Vannak, akik évek, de akadnak, akik évtizedek óta próbálják megfejteni a Tanyaszínház titkát, megkísérelve érdemi választ találni arra a kérdésre, mi az, amit a Tanyaszínház tud, pontosabban mi az, amit csakis a Tanyaszínház tud, ami miatt mindenki, aki számára nem természetes mindaz, amit képvisel, a csodájára jár. A válasz persze minden esetben más és más, hiszen az élmények szubjektív volta szubjektív válaszlehetőségeket kínál. A hangsúly azonban talán éppen ezen a szubjektivitáson van. Meg persze az élményeken. Azokon az élményeken, amiket az egyes előadások, illetve az előadások révén maga a Tanyaszínház adni tud az embernek azáltal, hogy elmegy hozzá, mint a hegy Mohamedhez, és megpróbálja megszólítani, majd ha ebbéli kísérlete során sikerrel jár, óvatosan magával ragadja, felemeli, a magasba röpíti, sodorja, sodorja, majd végül leheletfinom mozdulattal visszahelyezi a földre, visszajuttatja a mindennapok valóságába. Ám ezen különleges utazás során a néző olyan dolgokat tapasztal meg, amelyeknek megtapasztalására a mindennapok során nagyon ritkán van, vagy sok esetben szinte egyáltalán nincs lehetősége.
Nevezhetjük küldetéstudatnak, de nevezhetjük bármi másnak is a színészek szempontjából a tanyaszínházi lét mögött meghúzódó gondolatiságot, tény azonban, hogy fiatal színészeink többsége szívesen tér vissza évről évre a Tanyaszínházba, ami persze nem meglepő akkor, ha azt vesszük alapul, milyen sokrétű szakmai tapasztalatszerzésre van ezáltal lehetőségük, illetve mennyire közeli kapcsolatba kerülhetnek így nemcsak magával a színházcsinálás folyamatával, hanem a közönséggel is, azzal a közösséggel, amelyért nemcsak dolgozni, hanem élni is kívánnak, hiszen a szakmájuk szépségei és nehézségei mellett az azzal járó felelősséget is vállalták akkor, amikor úgy döntöttek, a színészi hivatást választják, azt a bizonyos szempontból talán prófétainak is tekinthető hivatást, amelynek művelése korántsem egyszerű feladat, feltéve persze, ha az ember nem a könnyebb utat választja, azaz nem a könnyű és olcsó siker hajhászását, amely mögül nemcsak a teljesítmény, hanem vélhetően az említett felelősségtudat is hiányzik, hanem azt a bizonyos másikat, a nehezebbet.
De pontosan ez az, ami a Tanyaszínház idei előadása kapcsán olyan gyakran felvetődő hamis és valódi próféták kérdését előtérbe helyezi és indokolttá teszi. A különbségtétel, a különbséget tenni tudás ugyanis rendkívül fontos, nemcsak a színházművészet vagy általában a művészet szempontjából, hanem a mindennapi élet szempontjából is, hiszen a mindennapjaink során – akármerre is nézünk –mindenütt mondvacsinált prófétákkal vagyunk körülvéve, köztük olyanokkal, akiknek ténykedése valódi értékeken alapul, és olyanokkal is, akiké megkérdőjelezhetőekre és megkérdőjelezendőkre támaszkodik, akik csupán a környezetük produktumai, még akkor is, ha erről maguk is olyan gyakran hajlamosak megfeledkezni. Joggal merülhet fel persze a kérdés, vajon az ilyen esetekben nem okolható-e legalább annyira a környezet is az adott jelenség kialakulásáért és fennmaradásáért, mint az egyén, aki csupán él a kínálkozó lehetőséggel, ám erre a kérdésre, akárcsak a Tanyaszínház titkának kérdésére, a válasz rendkívül sok tényező által befolyásolt és éppen ezért igencsak egyénfüggő.
Ahogyan egyénfüggő az is, miként értelmezik majd a nézők a Tanyaszínház idei előadását, ugyanis annak értelmezhetősége több rétegű. Az önfeledt szórakoztatás mellett olyan dolgokat is megfogalmaz, amelyek arra hivatottak, hogy gondolatokat ébresszenek a nézőkben. Feltéve persze, ha nyitottak arra, hogy gondolkodjanak. Rákényszeríteni ugyanis senkire nem akar semmit az előadás. Csupán lehetőséget kínál. De éppen annak megteremtésével ad, adhat a legtöbbet a néző számára.
Most, a hivatalos bemutató előtt még nagy kérdés ugyanakkor, vajon az idei nyár is mérföldkövet jelent-e majd a Tanyaszínház életében, amely a közelmúltban valamennyivel közelebb került ahhoz, hogy megkapja mindazt, ami a vajdasági magyar kulturális életben évtizedek óta betöltött szerepe miatt megilleti, annak érdekében, hogy azok a mérföldkövek, amelyeket az elmúlt évek során elhelyezett azon a bizonyos úton, olyan szilárd talapzatokká válhassanak, amelyekre idővel felkerülhetnek majd a következő évek mérföldkövei, illetve a valós vagy képzeletbeli szobrokká szilárdított eredményei is.
Mindez azonban jelen pillanatban még távolinak tűnik. Közeli viszont az ünnep, a mostani. Hogy a harmadik-e az évben, vagy sem, az talán már teljesen mellékes. A lényeg sokkal inkább az, hogy ünnepeljük, ezáltal is megélve és tovább éltetve a hagyományokat, mert van mit ünnepelni. Ma este ott, Kavillón, ahol évtizedekkel ezelőtt az egész mesebeli történet elkezdődött, utána pedig minden olyan településen, ahol a Tanyaszínház társulata idén tiszteletét teszi, hiszen tudjuk, hagyományaink csakis akkor maradhatnak fenn, ha újra meg újra megéljük őket.
