A zombori születésű Úri Annamária az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karának ötödéves, kiemelkedően eredményes hallgatója. Zombori gimnazista évei alatt nevét gyakran lehetett hallani a különböző természettudományi tanulmányi versenyek országos díjai kapcsán. Talán nem túlzás azt mondani, szinte bármilyen, magas képzettséget igénylő hivatást választhatott volna. Orvosi pályára az anyai példa (édesanyja, dr. Úri Emese, a zombori Egészségházak igazgatónője), továbbá az orvoslás tudományának humánus volta ösztönözte. Tanulmányai, egyetemi cserediákprogramok során aztán sok egyéb kalandos (ön)ismereti utat, kulturális kalandozást átélt. Példás pályafutásáról, Brazíliában és Mexikóban zajló szakmai cserediákoskodásáról beszélgettünk.
Úri Annamária Brazíliában (Fotó: L. Móger Tímea)
Mi, átlagemberek, általában kivételes képességű, csodalényeknek tekintjük az orvosokat, hiszen tőlük várjuk a gyógyulást. Mit jelent számodra ez a hivatás?
– Ötödéves vagyok az orvosin, a vizsgáktól függ, de legkorábban másfél év múlva diplomázom. Általános orvosi szakra járok, ez annyit jelent, hogy általános szakorvos válik majd belőlem. Fárasztó, maratonszerű egyetemről van szó, ez annyit jelent, hogy lelkileg és fizikailag is nagyon sok energiát igényel. Állandó (lélek) jelenlétet, sok a gyakorlat, akár bizarr időpontokban, például éjjelenként is vannak ügyeletek néha. Talán a pszichikai része a legnehezebb, tehát, hogy rengeteg különböző anyagot kell egyszerre tanulnunk. Különböző tantárgyakat kell összeforrasztanunk valamiképpen az elménkben. Ezt nagyon nehéz a legelején, mivel csak a vége felé alakul ki egységes kép az emberi test működéséről, a betegségekről. Mindezt nekünk apránként kell összefűznünk a fejünkben. Nincs olyan ember, aki erre az egyetemre azt mondja, hogy könnyű, de másrészt egy teljesen más világlátással jár az orvosi egyetem. Mindenki kissé megváltozik az egyetemi évek alatt, remélhetőleg jó irányban alakítja az embert ez a fajta komplex képzés.
Arra, hogy éppen ezt a hivatást választottam egyértelműen kihatott a szülői példa, de valójában nagyon spontán döntés volt. A gimnázium végén rájöttem, hogy nem nagyon tudom magam elképzelni sem a fizika, sem a matematika terén, mert ugye azokkal a tantárgyakkal foglalkoztam inkább a gimnazista évek alatt. Ezekből hiányzott számomra az emberközeliség. Hiányzott belőlük az élet és a tudomány humánus megközelítése. Nagy váltás volt számomra az orvosi szak: nagyobb kihívás volt ez számomra, hogy egy teljesen más gondolkodásmódot fejlesszek ki magamban. Próbáltam ezt a két különböző gondolkodásmódot összesűríteni, hogy valamiképpen mindkettőből tudjak hasznosítani.
Az egyetem mellett hogyan jut időd bármi másra, a cserediákprogramokra, kulturális kalandozásokra?
– Az tény, hogy mindenkor próbálom a maximumot kisajtolni magamból. Mindez áldozattal jár, feláldoztam, erre szántam a nyaraimat is, gyakorlatilag elsőtől kezdve. Mindez nem azt jelenti, hogy nem lett volna lehetőségem júniusban levizsgázni bizonyos tantárgyakból, de hát akkor valószínűleg sokkal kevesebbet tanultam volna meg. Gyakran magam húzom szét az anyagot, belemélyedek a dolgokba. Ez nem mindig kifizetődő, de valahogy ilyen módon érzem közelinek magamhoz a tárgyakat. Jó néhány nyarat így föláldoztam és akkor a harmadik év végén éreztem azt, hogy egy kicsit sok volt már, szinte egy önmagam által kreált ketrecben éreztem magam, sehova nem sikerült elutaznom, csakis az egyetemen járt az eszem, és úgy éreztem, hogy az élet elhalad mellettem, én pedig csak ülök a könyv fölött. Másrészt pedig nem vagyok az a típus, aki elmegy például a tengerpartra, passzívan pihenni, kikapcsolódni, a vakációzástól nem érzem jobban magam a bőrömben. Vannak az egyetemünkön különféle cserediákprogramok, de mindez most kezd kialakulni, most kezdünk kinyílni a világ felé. Ezek a programok nem annyira ismertek minden diák számára, én sem ismertem senkit, aki komolyabban részt vett volna ilyen cserediákprogramban. Rengeteget kutattam a lehetőségekért a neten, és egyszer csak rátaláltam, hogy a mi egyetemünkön is van egy, akkor még tényleg nem annyira köztudott cserediákprogram, amely egy hónapos gyakorlatot biztosít külföldön. Az egy hónapos történet számomra szimpatikus volt, mert nem arról volt szó, hogy fél évre kellett valahova elmenni, ami azért rizikós lett volna. Többen megtorpannak azon, hogy fél évre elhagyni a biztos fészket…
Úri Annamária (Fotó: L. Móger Tímea)
Milyen módon történt a válogatás, hogyan esett a választás Brazíliára, majd Mexikóra?
– Nagy szerencsém volt az első évben a választással, ugyanis licitációkon kell részt venni. Úgy kell elképzelni, hogy teszem azt, huszonöt ország van a ,,játékban” és egy ranglétra alakul ki közöttünk, akik jelentkezünk erre a programra, a tanulmányi átlag és az angol nyelvtudás alapján pontokat gyűjtünk, majd kialakul egy rangsor, és aukciószerűen választunk országokat. Kispályás harmadévesként indultam neki az idősebbek mellett, akik nagyobb átlaggal vagy volontőri érdemekkel rendelkeztek. Esélytelennek érezve magam, úgy jelentkeztem, hogy nem tudom, egyáltalán bekerülök-e. Bebizonyosodott, bátraké a szerencse, a sors kegyes volt hozzám és még abban az évben, vagyis tavaly sikerült elutaznom Brazíliába.
Jó nagy falat volt elsőre egy másik kontinensre menni, ahol ugye az emberek többsége nem beszél angolul, a kulturális közeg is nagyon más, minden szempontból egy teljesen új élmény volt. Ez nagyon sokat segített abban, hogy magamat megismerjem, megtapasztaljam, hogyan tudom magam feltalálni teljesen idegen, ismeretlen helyzetben. A komfortzónámból való kilépés hatalmas sokk volt, ugyanakkor nagyon tetszett, mert adrenalinfüggő vagyok, és érdekes volt az ismeretlen szituációban feltalálni magam.
Milyen szakmai és emberi tapasztalatokat hozott számodra a két cserediákprogramban való részvétel?
– Lehetőségem volt bejárni a turisztikai látványosságokat is, persze, de ami sokkal közelebb áll hozzám, az a része az útnak, hogy sikerült megismerni az ottani egészségügyi rendszert, az ottani orvosokat, azt, hogy miként viszonyulnak elsősorban a diákokhoz, tehát, hogy milyen az orvos-diák, professzor-diák viszony. Továbbá van abban valami, amikor azt mondják, hogy a latin-amerikaiak emberközelibbek, nincsen bennük az az európai távolságtartás, amit mi megszoktunk és normálisnak tartunk. Holott a közvetlenség a gyógyítás során is növelheti a hatékonyságot. Számomra mindez nagyon szimpatikus, van viszont, aki számára ez kevésbé elfogadható, de én egyértelműen azt mondom, hogy van mit tanulnunk a dél-amerikaiaktól. Tavaly tehát Brazíliában, idén pedig Mexikóban voltam. Néhány hete jöttem haza Mexikóból, és hát nagyon hasonló élményekről számolhatok be mentalitás, emberközeliség szempontjából. Talán Mexikóban még inkább közvetlen volt a környezet.
A közép-amerikai országokban több felelősséggel ruházzák fel a diákokat, mindez, ha nem is olyan nagymértékben, de érvényes Mexikóra is. Mexikó fejlettebb országnak számít, mégis tudni kell, hogy rengeteg szakember hagyja el ezeket a helyeket, Mexikót is. Az USA-ba mennek. Ezért nincs elegendő orvos, nincsenek elegen, akik elvégeznék az egyszerűbb műtéteket, ebből fakadóan létezik egy hozzáállása az ottani egyetemnek, hogy bevonja a diákokat, úgymond ,,bedobja őket a mély vízbe”. Mindez nagyon furcsa élmény volt számomra, azon lepődtem meg a legjobban, hogy a páciensek is jól fogadják ezt. Egyetemi kórház volt, ahova jártam, vagyis állami kórházi intézmény, és az egyetem finanszírozza, neveli ki az orvosokat. Viszont a diákok már az oktatás ideje alatt eljárnak oda és szüléseket vezetnek le, egyszerűbb műtéteknél asszisztálnak, olyan dolgokat csinálnak, amelyek itt, Szerbiában elképzelhetetlenek. Nálunk a betegeket felruházzák mindenféle emberjogi tudással, ismerettel, a páciensek jogairól. Mindezt pedig sokan közülük nagyon ügyesen ki is használják olykor. Létezik egy trend, amellyel szeretjük másolni az USA-ban lévő gyakorlatot is. Nagy divat lett, hogy amikor és amivel csak lehet, kössünk bele az orvosokba. Amikor a diákokat bevonják a kezelésbe, ez iránt bizalmatlanokká teszik az embereket. Mindez hátráltató tényező. Nem úgy kell ugyanis felfogni, hogy Latin-Amerikában a diákok többet végeznek el a tárgyból, vagy annyival nagyobb a mortalitási arány, ellenkezőleg, sokkal barátságosabb, hangulatosabb atmoszféra alakul ki, mert lazák, jókedvűek, a páciensek számára is megfelelő mindez. Legalábbis ez volt az élményem egy hónap alatt. Bizonyos, hogy mindennek van árnyoldala, de egyértelműen ezt a dolgot nagyon hiányolom, most, hogy itthon elkezdtem az ötödik évet, szintén sebészetem is van, és hát még mindig nem adtak ollót, tűt, meg cérnát a kezembe, holott Mexikóban már pácienseket varrtam. Egyértelműen a gyakorlati tapasztalatot emelném ki, mint az útjaim legnagyobb hozadékát. Ez, ami leginkább hiányzik idehaza, hogy ezt nem végzik, praktizálják. Elmélet van, amely gyorsan elpárolog, a gyakorlat hiánya mellett.
Annamária Mexikóban (Fotó: L. Móger Tímea)
Van olyan környezeti élmény, amit kiemelnél?
– Kiemelném, hogy hihetetlenül természetközeli embereket ismertem meg a latin-amerikaiakban. Például Rio de Janeiróban nem töltöttem sok időt, csak öt napot, de számomra az egyik legszebb város a világon. Annak ellenére, hogy mennyi erdőirtásról hallunk, hihetetlen, hogy mekkora mértékben sikerült megőrizniük a természet közelségét, az azzal való harmóniát. Beövezi a városokat a zöld fák lombja, hihetetlen a vegetáció… Nem azt mondom, hogy érintetlen a természet, de megmaradtak eredeti vonásai. Rengeteg a zöldterület, erdős városrész, mindez a nagyvárosokra is érvényes többségében. Brazília gyönyörű kombinációja az ember és a természet világának. Mexikóban az emberek melegségét, háziasságát, barátságosságát emelném ki. Nyitottak a világ felé, Dél-Szerbiához tudnám ebben hasonlítani, ahol szintén jellemző a nagy vendégszeretet. Egy példa Mexikóból: emberek, akiket csak néhány órája ismerek, elhívnak magukhoz vasárnapi ebédre. Nagyon szeretnek élni, enni, inni, táncolni, élvezik az élet minden pillanatát. Ilyen szempontból van mit tanulni tőlük. Az tetszett még nagyon, hogy például itthon mindig másokhoz mérjük magunkat az öltözködésben, de az élet más területein is, ennek hiánya pedig felüdülés volt Mexikóban, ahol senki nem szólja meg a másikat. Egy hónapot voltam ott, ez általánosításnak tűnhet, de valóban mindenki meg van elégedve magával. Nagyon sok a túlsúlyos ember, az egészségi statisztikák nem a legjobbak, ennek ellenére is azt hangsúlyoznám ki, rengeteget tanulhatnánk ezektől a kultúráktól.
A fentiek olvasatában feltételezhető, lesznek még utazásaid…
– Ázsia lesz a következő úti cél, méghozzá Kínába megyek jövőre, augusztusban. Szintén egy hónapra, cserediákprogram keretein belül. Kínával kapcsolatban vannak félelmeim, olyan szempontból, hogy a teljesen ismeretlenbe megyek, a kultúráról csak annyit tudok, amennyit a nyugati kultúra megmutatott, úgyhogy van bennem egyfajta izgalom, félelem, kíváncsiság. Úgy gondolom, teljesen más élmény lesz, mint az eddigiek. Kíváncsian várom, hogy hogyan fogom feltalálni magamat mindebben.
Hol és milyen hivatásban, specializációban látod magad tizenöt, húsz év múlva?
– Legőszintébben azt mondanám, fogalmam sincs… ez a mai kor világpolgárai esetében megszokott válasz lehet. Most, ötödévesként kezdtem ezen is komolyabban gondolkodni, merre szeretnék továbbmenni… Az a probléma, hogy az orvostudomány rengeteg szakágát nem tapasztaltam még meg, nem láttam át. Van még további húsz vizsgám, húsz különböző tantárgyról beszélünk. Minden tantárgy hozza magával az újdonságokat és valóban nem láttam eleget ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, hol érzem magam igazán otthonosan. Persze mondjuk a kardiológia, tehát a belgyógyászat eléggé érdekel. Nem alakult még ki határozott jövőképem ezen a téren sajnos. A hollét kérdése még bonyolultabb, ugyanis ezek az utazások meglehetősen felnyitották előttem a világ ablakát és természetesen kacsintgatnék a külföldi lehetőségek felé, de másrészt illene visszaadni a szülőföldnek azt, amit a szülőföldtől kaptunk. Rengeteg az önkéntes program, akár Afrikában, Latin-Amerikában, Ázsiában. A harmadik világbeli országok hiányolják az orvosokat és így mi, az európai, gyakorlathiányban szenvedő diákok nagyon is vevők vagyunk erre a lehetőségre, amelyben mindkét fél nyer. Ezeket a lehetőségeket szeretném majd kiaknázni elsősorban. Minél többet utazni, minél több kultúrát megismerni, ez a biztos célom. Kisebbségiként szocializálódva nagy előnynek tartom az alkalmazkodóképességem. Sehol sem vagyunk igazán otthon, így bárhova becsöppenünk, gyorsan feltaláljuk magunkat, megtaláljuk a helyünket. Az otthontalansághoz, vagy a mindenhol otthonossághoz egy gazdagabb világlátás is párosulhat, mindez ösztönzőleg hathat. Fontos elmondani, hogy a cserediákprogramban való részvételt ösztöndíjakból, spórolásból, sok lemondás által tudtam finanszírozni, de utazni, világot látni teljes mértékben megéri! Más emberként, gazdagabban tér haza az ember.
