Nagy Karina színművész a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor Programjának nyugat-bácskai ösztöndíjasaként teljesít közösségi szolgálatot, immár második turnusban. Az alábbi interjúban arról kérdeztük, mi ösztönözte, hogy az előző programidőszakot követően ismét visszatérjen ebbe a régióba, a nyugat-bácskai magyar közösségekbe. Megtudjuk tőle azt is, miért jó (nyugat)bácskaivá válni, hogyan lehet megtartani magunkban és egymásban a lelkesedést, a tettvágyat egy-egy szórványközösség tagjaként.
• Milyen motivációból kérelmezted a nyugat-bácskai Petőfi-ösztöndíjas szolgálati időd megújítását?
– Amikor ide érkeztem, 2018 őszén, nem számítottam arra, amit végül itt találtam. Úgy érkezem, hogy van egy hivatástudatom, teszem a dolgomat, aztán hazamegyek… Na igen, de ezeken a csöppnyi településeken olyan emberekkel találkoztam, és olyan életszemléletet találtam, ami visszavezetett legmélyebb és legtisztább önmagamhoz. Általuk, általatok megváltozott az értékrendem, más dolgok kerültek előtérbe.
Éppen emiatt jobban szeretem magamat is. Egyszer már megfogalmaztam egy szintén a Magyar Szónak készült interjúban és egyben először magamnak is, hogy a magyarság függést okoz! Ez az egyik ok. A másik pedig, hogy úgy érzem, van itt még dolgom. Ezért pályáztam újból. Nagyon fontos minden ösztöndíjas tevékenységében a továbbörökítés megteremtése. Erre treníroztak minket; nem hasznos olyan programba vágnod, ami csak kilenc hónapig működik, nem érdemes mondjuk, egy fagott képzést elindítanod és fagottok vásárlására ösztönöznöd a közösségedet, ha utána elmész és soha többet nem fog senki fagottot a kezébe.
Úgy érkeztem Vajdaságba, hogy először majd megfigyelem, mi foglalkoztatja a közösségemet, mi az, amiben jók, és pusztán csak alkalmat fogok teremteni arra, hogy azokat művelhessék. Teljesen fel voltam rá készülve, hogy horgolókört fogok szervezni, vagy receptcsere-délutánokat. Hála drága mentoromnak, Péter Istvánnak, hogy megkérdezte, jönnék-e ide, mert „itt” sok a színjátszó… hát hogyne jöttem volna, jönnék százszor is! Így alakult, hogy olyan helyen végzem a tevékenységemet, ahol legalább annyira fontos az emberek életében a színház, mint kifejezési mód, kiteljesedés vagy a színház, mint terápia, mint az enyémben, ha nem fontosabb! Testközelből figyelhetem ezeknek az embereknek, az amatőröknek – a szónak abban az értelmében, hogy nem szakmájuk a rendezés, a játszás – a munkáját, így rengeteget tanulok a szakmám gyökereiről. Valamint a gyerekekkel és fiatalokkal történő munka pedig abból a szempontból fontos, hogy lehetőséget kaptam megtanítani nekik, hogyan figyeljék meg pontosan az őket körülvevő világot, hogyan legyenek ezáltal a jelenben, ami a boldogság kulcsa. Mindkét lehetőség ajándék az élettől.
• Milyen tevékenységeket végeztél, végzel a nyugat-bácskai magyar közösségek körében?
– Idei kiküldetésem tulajdonképpen a tavalyi, 2018/19-es évadom folytatása. Az előző turnusban elkezdett munkáimnak szeretnék gyökeret ereszteni. Ezért jelentkeztem még egyszer, és már csak egy helyet megjelölve: Vajdaságot, azon belül Zombort. Ennyi szerepelt a papíromon. A pályázaton egyébként 3 plusz 3 helyszínt lehet megnevezni, három országot a Kőrösi Csoma Sándor Programra, hármat a Petőfire. Nekem csak egy rubrika kellett. Tavaly elindított Kukucska Színjátszó Szakköröm foglalkozásait viszem hát tovább; hol iskolai kereteken belül, mint például új terepként Kupuszinán, a József Attila Általános Iskolában, hol pedig a foglalkozásból kinőtt színjátszó csoportként, mint például Doroszlón, vagy a zombori Magyar Polgári Kaszinó „ifisei”- ből összeállt társasággal. Bezdánban a Színészpalánták munkáját támogatom, ahol tudom; rendszeres tréningekkel, új, készülő darabjuk drámapedagógiai feldolgozásával, illetve próbáik asszisztálásával.
Szervezés alatt van másik két új település bevonása, de valamiért ezeken a helyeken döcögős az indulás. Teljesen újdonságként és meglepetésként ért a feladat, a „Magyar nyelv a nemzeti kultúra elemeivel” nevű tantárgy oktatásának, hogy is mondjam, színesítése, vonzóbbá, így népszerűbbé tétele, kompetenciám lehetőségeivel. Ez így nagyon fellengzősen hangzik, de valójában Mijin Josip tanár úrral járjuk Regőce, Őrszállás és Csonoplya iskoláit, ahol az anyanyelvápoló csoportok óráit, a foglalkozásaimról hozott, és a helyzethez igazított játékokkal indítom. Természetesen, jó ösztöndíjashoz illően, segítek ott, ahol tudok, egy kis szervezés itt, egy kis szervezés ott…! Legutóbb Pekter Andreával hoztunk létre egy csodálatos rendezvényt, az őrszállási Ady Endre Művelődési Egyesület 80. születésnapja alkalmából, megszerveztük a rendhagyó IV. Erzsébet Bált, aminek az emlékezés és az esemény ünnepélyessége adott nem szokványos fűszerezést.
• Nehéz ilyen hosszú időre megválni az eredeti hivatásodtól, amely a színművészet, avagy éppenséggel új nézőpontból közelíted meg azt a Petőfi Sándor Program keretein belül?
– Az, hogy megváltam, nem teljesen igaz; munkák kötnek Budapesthez, van egy három éve futó Ady-előadásom, Föltámadás szomorúsága címmel, amit a Medve Színpad keretén belül játszunk a mai napig, Halmy György rendezésében. Valamint előkészületben van egy rövidfilmes munkám, aminek forgatása most ősszel lett volna, de mivel mindent alárendelek az ösztöndíjnak, az elhalasztását kértem, minimum nyárig. Nagyon fiatalon, 21 évesen diplomáztam; azóta mindig volt évadszerződésem, állami kőszínházaknál, mint például a Gárdonyi Géza Színháznál, Egerben vagy a Móricz Zsigmond Színháznál, Nyíregyházán. Tíz pályán töltött év után szükségem volt kissé más nézőpontra, hogy újra adhassak magamból. Ehhez töltekezésre volt szükségem, anélkül, hogy valami egészen mással kellett volna foglalkoznom. Az ösztöndíjam elnyerése, és „új munkahelyem” hozzásegített ehhez. Folyamatosan töltekezem! Most már nagyon hiányzik a színház, vágyom vissza oda, és mindent elkövetek, hogy újra színészként funkcionáljak. A „kihagyott” idő, segített rálátnom, hogy vagyok, aki vagyok, mindig valahol egy különc maradok; ha Regőcén tanítom kardigánban a magyart, és akkor is, ha egy irodában fénymásolok napi hat órában. Nekem az az utam, hogy a többi különccel vizsgáljam az életet, és a színpadon reflektáljak rá vagy „csak” tükröt tartsak felé.
• Az előző program(ok)ból többen is újból Vajdaságot választottátok. Mindez nyilván különös egységbe is kovácsol benneteket. Hogyan tudjátok segíteni egymás munkáját, illetve (már ha van) milyen az átjárás a vajdasági térségek, közösségek között?
– Igen, hárman lányok: Mitru Barbival és Szabó Nórival, „repetázunk”. Barbival egyszerre kerültünk Vajdaságba tavaly, sőt együtt is laktunk a szeptemberi felkészítő hónapban Szabadkán. Nórit szintén tavalyról ismerjük, aki két éven keresztül volt ösztöndíjas Maradék és vonzáskörében, utána pedig Zentára költözött és a Magyar Szó munkatársa lett. Jelenleg újra ösztöndíjas (mondtam, hogy függőséget okoz…), de valójában sosem szakadt el teljesen a programtól, így sok rendezvényen találkoztunk és barátkoztunk. Úgyhogy van egy kötődés egymás iránt, de ez inkább csak magánéleti. Földrajzilag eléggé távol vagyunk egymástól, hogy közöset alkothassunk, bár próbálkozások vannak. Ők jobban együtt tudnak működni, és úgy tudom, vannak közös munkáik is. Hozzám legközelebb Kürtössy Péter (Kisorosz és térsége) valamint Biró László (Tiszaszentmiklós és környéke) tevékenykednek, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Amit nyújtani tudok, az az, hogy egy-egy napra valamely másik körzet településére látogatok, és tartok foglalkozást, mint ahogy tavaly is volt rá példa, Zentán és Maradékon is. Idén pedig egy nagy csoport fiatal cserkész számára tartok tréninget, Gáspár Barra Szilárd ösztöndíjas társam kérésére.
• Mit kedvelsz a leginkább a (nyugat-) bácskaiságban?
– Erre a kérdésre már válaszoltam egy nyomtatásban megjelent interjúban, amit diktafonnal készítettek, majd a kérdező írta le cikk formájában. Vagyis, nem volt időm sem átgondolni, sem módosítani rajta, és akkor azt válaszoltam, hogy a „bulizást”. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a kezembe került az újság, és szembesültem a válaszommal… teljesen elpirultam azon, hogy lehettem ilyen felszínes, milyen válasz ez… dühös voltam magamra. Most viszont, ahogy bő egy év elteltével újra felteszik nekem a kérdést, és időm is van valami jó ütős dolgot megfogalmazni, megint csak azt válaszolom, hogy a „bácskaiságban” a bulizást szeretem a legjobban! Biz’isten, szeretem, ahogyan az emberek itt képesek felszabadultan együtt mulatni, ünnepelni! Nagyon is meghatároz egy közösséget a mulatságaik milyensége, és itt igenis csak és kizárólag jó buliban volt részem. Ahol még van „buli”, vagyis van igény együtt lenni kötetlen formában, és anélkül, hogy az kötelező volna, ott lesz élet is. Ami biztos, hogy nincs Nyugat-Bácskában egy olyan magyarlakta település sem, ahol ne jutna nekem fekvőhely vagy egy tányér leves, ha arról lenne szó! A szeretet, amit kapok, az biztosan sokáig, lehet, hogy egy életre kitart – hallottuk Nagy Karinától.
