A topolyai Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat, valamint a topolyai Sarlós Boldogasszony nagytemplom pasztorális tanácsa felterjesztése alapján kapta meg Topolya város Pro Urbe díját Radics Ilona, szerzetesi nevén Mária Bertilla nővér.
A pasztorációban tett szolgálatáért, valamint az emberek testi és lelki gondozásában, illetve az oktatásban kifejtett munkája elismeréséül javasolták a díjra. 1931.július 27-én Horgoson született, hétgyermekes, római katolikus, földműves családban. A második világháború után egy olyan időszakban jelentkezett szerzetesnővérnek, amikor ezt a hatalom nem nézte jó szemmel, az egyház szolgálatában állókat gyakran érték különféle hátrányos megkülönböztetések, atrocitások is. Végül, többszöri próbálkozást követően, 1951-ben a kanizsai szerzetesi rendbe vették fel. Az ezt követő 66 éven keresztül több helyen folytatta tanulmányait és több helyen szolgált, állhatatosan törekedve a keresztény értékrend megtartására, közösségeket építve és a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt a szentírás szellemében oktatva és nevelve.
TISZTASÁG, BÉKESSÉG ÉS HARMÓNIA
A zárda udvara az oda történő belépést követően azonnal egyfajta harmónia és nyugalom érzését kelti. Mária – Bertilla a szintén tisztaságot és nyugalmat árasztó szobájában fogad, ahol azonnal szembetűnő, hogy ott van egy számítógép is. Némileg meglepő lehet, hogy egy 86 éves szerzetesnővér számítógépet is használ, miközben sok 50-es, 60-as ismerősöm van, akik hadilábon állnak a kezelésével. Mária – Bertilla nővér egy legyintéssel intézi el: azt mondja, ritkán van ideje bekapcsolni, de már évek óta használja.
Azt állítják egyesek, hogy a virágok, a növények is megérzik a szeretetet. Ez valahogy látszik a zárda folyosóján látható pompás szobanövényeken is. Egyik szebb, mint a másik, a nővérkék pedig elégedett mosollyal mutatják, hogy melyiket milyen alkalomból ajándékozták egymásnak. Később a konyhakertet is megmutatják, ahol az aszályos nyár ellenére haragoszöld a paradicsom, paprika és az egyéb konyhakerti növények levele. Útközben a zárda cicája is bemutatkozik. Közben adja magát a gondolat: ha ezek a nővérek ilyen szépen tudják a növényeket nevelni, biztosan az emberi lelkekre is ilyen jó hatással lehet a tevékenységük. Bertilla nővérrel csevegünk, majd néhány koktélparadicsomot viszünk a közeli konyhába, ahol nővértársa éppen az ebédet főzi. Látszik, hogy egyetértés van közöttük és mélységes barátság is összeköti őket. Egy-egy mosollyal is kommunikálnak és hangoztatják is, hogy mennyi vidám percet töltenek el együtt, gyakran viccelődnek is egymással.
„MINDEN JÓT SZERETNÉK VISZONOZNI…”
Amikor a kezdetekről kérdezem, elmondja magáról, hogy sokgyermekes horgosi földműves családban született 1931. július 27-én. Édesapja földműves volt, de amikor létrehozták a horgosi paprikamalmot, ott kezdett dolgozni és onnan is ment nyugdíjba. Arra is emlékszik, hogy édesapja sokat forgatta a szentírást.
A család rendszeresen járt a szentmisékre, annak is megvolt a szokásrendje, hogy ki melyikre. Édesanyja a korábbira, a kismisére ment, hogy aztán a vasárnapi ebédet időben el tudja készíteni, édesapja a teendők függvényében a kis- vagy a nagymisét látogatta. Ő maga gyermekként pedig a diákmisére járt. Ezt a szülei sugallták neki és a diákmisékre – a 30-as évek végén, Horgoson – rendszeresen együtt mentek a diákok tanáraikkal. Abban az időben ez volt a szokás. Időközben – mivel volt még sok testvére – három évig gyermektelen rokonoknál nevelkedett Szegeden. Amikor azonban az apát elvitték a frontra, az anyja ismét magához vette. Erre tisztán emlékszik máig is, amikor az anyja azt mondta: „Elég egyet siratni, nem szeretnék kettőért imádkozni.” Az apa is szerencsésen hazatért a frontról, ahol sok bajtársa sajnos odaveszett. Diákmiséket azonban csak addig tartottak, míg 44 őszén be nem jöttek az oroszok. Pedig időközben Bertilla nővér, akit akkor még Radics Ilonának hívtak, eldöntötte, hogy szerzetesnővér szeretne lenni. Szorgalmasan járt a hitoktatásra és a nővérekhez is bejárt, emlékszik, volt, aki mindig keresztet rajzolt a gyerekek homlokára. Ő maga is közéjük szeretett volna tartozni, már akkor elhatározta ezt. Pedig édesanyja egyszer még azt is mondta neki, hogy most nem olyan időket élünk. A háborút követően a zárdát ugyanis kiürítették, a nővéreket egy melléképületbe költöztették. Pedig ott jelentkezett először, hogy szeretne közéjük tartozni. Ősszel azt mondták neki, próbálja meg tavasszal, tavaszra pedig, hogy őszre próbálkozzon. Utólag már megértette miért. Kitartását azonban eredmény koronázta meg: 1948-ban szülői beleegyezéssel vették fel a szerzetesi rendbe. 17 éves volt ekkor, majd 1951. június 13-án nyert felvételt Kanizsán a szerzetesi közösségbe. Később Bácsra került továbbképzésre, ahol már nyolcan voltak jelöltek. 1952 őszén lépett be a pasztoratúrába, 1953 augusztusában kapott szerzetesi ruhát és akkor vette fel szerzetesi nevét is. Az első fogadalmat Bácson tette 1954-ben, majd 1960-ban örök fogadalmat tett a tisztaságra, a szegénységre és az engedelmességre és ezzel együtt egész életét az Úrnak szentelte. Ezt követően több bácskai településen dolgozott, teljesített szolgálatot, Isten nagyobb dicsőségére és az emberek lelkei javára. Az ima és a munka tölti be mindennapjait azóta is. 1976-ban a Szabadkai egyházmegye négyéves hittanképzőjén egyházi diplomát szerzett. Már ezt megelőzően azonban kisegítő hitoktatóként 1967-től oktatta a legkisebbeket. Egészen 2007-ig hivatalosan is hitoktatóként tevékenykedett, több száz tanítványa emlékszik ma is rá. Az oktatás mellett még sekrestyés nővérként is tevékenykedett – tevékenykedik a mai napig is, és teszi mindazt, ami ezzel jár: a templomtakarítás, templomdíszítés, harangozás, a szentmise előkészítése. Máig gyakran ő nyitja ki a templomajtót és fogadja reggel az első templomba jövő híveket, és ő az gyakran, aki este kikíséri az utolsót, majd bezárja a templomot. Kanizsán, Bácson, Zomborban, Őrszálláson, Szenttamáson is szolgált rövidebb ideig. Csantavéren 12 évet töltött, Topolyán pedig 36-dik éve áll – ahogyan mondja – az Isten és az emberek szolgálatában. Kapcsolatot tart valamikori tanítványaival, akik közül többen már nagyszülők. Többek között így vall magáról: „Otthon, a zárdában a szokásos munkák mellett a beteg nővéreket ápolom, de a kertben is folyamatosan tevékenykedek. A Jó Isten segítségével tettem és teszem ma is a dolgom, amíg még itt vagyok az emberek között. Hála a segítő Istennek mindazért, amire testi, lelki erőt adott és ameddig akarja, teszem is mindezt. Isten dicsőségére, valamint az emberek testi és lelki javára. Szeretnék mindenkinek jó példát adni, minden jó szót vagy mosolyt jó szívvel fogadok, viszont én is minden jó szót, mosolyt szeretnék viszonozni” – mondta.
Azt is elmondta, hogy több esetben reformátusok, ortodox hívők is jártak a hitoktatásokra. „Mi mindenkit befogadunk, nem kellett senkinek sem újrakeresztelkedni, ezt a vallás tiltja is. Aki másik vallásban keresztelkedett, azt is közénk tartozóként kezeltük. Az Úrjézus egyébként sem mondta a tanítványainak, hogy milyen vallást alapít, csak azt mondta, hogy menjetek és tanítsátok a népet„ – vallja.
@a = A VALLÁS KÖZÖSSÉGFORMÁLÓ EREJE
A vallás közösségformáló és lelkiismeret-ébresztő, valamint megtartó szerepe kétségbevonhatatlan. Kovács László, a topolyai Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat elnöke elmondta, hogy a Pro Urbe-díj történetében eddig példátlan, hogy egyházi személyt terjesztettek fel és meg is kapta azt. Mária – Bertilla nővér több szempontból is hozzájárult a közösség értékrendjének kialakításához, a közösségi lét formálásához. Felbecsülhetetlen értékűnek tekinthető elsősorban azon tevékenysége, amit a hitoktatás területén abban az időben fejtett ki, amikor az iskolákban még nem engedélyezték azt, így a keresztény értékrend kialakítását csak a hitoktatók odaadó és a rendszer által gyakran megbélyegzett tevékenysége tette lehetővé.
