Néhány hónappal ezelőtt nem kis megdöbbenést váltott ki Lavrov orosz külügyminiszter nyilatkozata, amelyben Koszovó függetlensége kapcsán arra szólította fel a belgrádi vezetést, hogy nézzen szembe a tényekkel. Ez alatt – természetesen – azt kellett érteni, hogy az egykori déli tartomány önállósága ma már faktum, és jobb lenne, ha Szerbia, a folyamatos kötekedés helyett, a jószomszédi elvek alapján rendezné viszonyát Prishtinával.
A valóban Európa-irányultságú pártok vezetői, ha nem is üdvözölték, de ellenvetés nélkül tudomásul vették a nagyhatalom magas rangú politikusának álláspontját, míg a Moszkva-imádó (szélső) jobboldaliak mélyen hallgattak. A Lavrov-nyilatkozat számukra hatalmas pofont jelentett, hiszen nem is olyan régen Koštunica és Nikolić is az orosz fővárosban igyekeztek bizonygatni Moszkva iránti elkötelezettségüket. Arról nem is szólva, hogy annak idején Šešelj, a tőle megszokott önteltséggel, az orosz–fehérorosz–szerb unió mellett kardoskodott.
Az akkori apró hullámok elültek, majd következett a privatizáció legnagyobb faladata, a szerbiai NIS eladása, amit a jelenlegi hatalom aprópénzért, pontosabban potom 400 millió dollárért orosz kézre játszott. Pedig a Dinkić által hónapokig ámított polgárok részben ettől az adásvételtől várták a beígért fejenkénti ezer euró potyarészvény egy részéhez való hozzájutást.
Akkoriban az emberek túlnyomó része meg volt győződve róla, hogy ezzel az ajándékkal igyekezik Szerbia teljesen a saját oldalára állítania a moszkvai vezetést, hiszen nemcsak a nagy gazdasági partnert látta Oroszországban, hanem fő támaszát a Koszovó visszaszerzésének folyamatos diplomáciai offenzívájában. A politikusok a folyamatosan mélyülő barátságról beszéltek, s kincstári derűlátásokban odáig mentek, hogy Putyinéktól várták – persze csak a sorok között – a szerbiai gazdaság fellendülését.
Azt azonban szem elől tévesztették, hogy egy dolog a barátság és egészen más az üzlet, hiszen a horgosi almatermelők már egy éve várják az oroszokhoz kiszállított gyümölcsük után járó kopejkáikat. Amelyek egy istennek sem akarnak megérkezni. Az ilyen apróságok azonban az ország vezetését nem zavarják és továbbra is a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokról szajkóznak. A napokban közzétett adatok szerint azonban ez az előny eléggé egyoldalú, hiszen újév óta a két ország között nagyjából hatszázmillió dollár volt a forgalom. Ennek hatalmas többsége azonban a behozatalból és alig valami aprópénz a kivitelből ered.
A gazdasági együttműködés tehát alakul (nagyrészt az oroszok javára). Újabban pedig a nagy barátság torpant meg.
A fasizmus felett aratott győzelem hatvanötödik évfordulóján megtartott hatalmas ünnepségen ugyanis meghívót kaptak az egykori szövetségesek. A Vörös téren verték a díszlépést az amerikai katonák és az SAS különleges egységek tagjai, csak éppen a szerb (és az ukrán) katonaság nem kapott meghívót.
Az Orosz Tudományos Akadémia egyik vezetője ezt azzal magyarázta, hogy Szerbia nem Jugoszlávia, márpedig a Szovjetunió a jugoszlávokkal vállvetve harcolt a II. világháborúban. Azt is hozzáfűzte, hogy ezen az alapon meg kellett volna hívniuk mindegyik volt Jugoszláv köztársaság katonáit. Ami ugyebár nem lett volna ildomos, főleg a NATO-tag Szlovénia és az észak-atlanti szövetség felé igyekvő Horvátország, valamint a nyugati fennhatóság alatt álló Bosznia-Hercegovina esetében.
Ezen az alapon golyózták ki a meghívottak közül Ukrajnát és Szerbiát is.
Elcsattant hát a második hatalmas baráti pofon is. Vajon ez elegendő figyelmeztetés lesz-e Belgrád számára, hogy a titói „egyet jobbra, egyet balra” koreográfia már nem válik be, amiből kifolyólag megeshet, hogy két szék között a földre huppannak.
