A kilencvenes évek elején sokáig ellenálltam, de végül kénytelen voltam feladni az elveimet, s én is a szabadkai ócskapiacon vettem cipőt, ruhát, felvágottat, sajtot, margarint. Amikor a turkálók megjelentek, viszolyogtam: na, ezt azért mégsem! Hogy én más levetett ruhájában járjak?! Amikor egy barátnőm rábeszélt a „ turizásra ” , s aprópénzért egy világmárkás olasz pulóvert vettem, rájöttem, nem is olyan rossz dolog turkálni. Néhány éve egy időre eltűntek, sorra zártak be a városban ezek a boltok. Úgy látszik, csatát vesztettek az ócskapiacok leginkább silány minőségű, de vadonatúj, gyakran még olcsóbban kínált árucikkeivel szemben. A turkálók tulajdonosai nem tudtak akkora jövedelmet megvalósítani, hogy tudják a borsos összegű adót fizetni, fenn tudják tartani a boltot.
Megint divatba jöttek a turkálók, az utóbbi időben Vajdaság-szerte gombamód szaporodnak. Szabadkán legalább 7-8-at tudtam hirtelen összeszámolni, mert az eredeti ár töredékéért márkás ruhát, táskát, lábbelit vásárolhatunk. Olyat, amelyik világmárka, egyedi, tehát nem köszön vissza lépten-nyomon, mint az ócskapiaci tucatáru. A hazai ruha- és cipőgyárak csatát vesztenek a turkálókkal, az ócskapiaccal, a kínai boltokkal szemben. Nem tudják olyan olcsón adni termékeiket, mint ez előbbiek.
A 2000. október 5-ei hatalomváltás után abban bíztunk, hogy jönnek a külföldi befektetők, a gyárakban megindul a termelés, szükség lesz a szakmunkásokra, technikusokra, mérnökökre. A termelés, az értékek előállítása helyett a külföldi mega- és szupermarketek özönlötték el az országot. A kisboltok sorra zárnak be. Ma már szinte mindenki a bevásárlóközpontokba jár, ahol mindent megtalál egy helyen, mégpedig néhány dinárral olcsóbban. Hétvégeken sokak programja, hogy két-három ilyen szupermarketet felkeresnek, akciós termékekre vadásznak. Sőt, főképp a szabadkaiak közül sokan egy ócskapiaci sétát is beiktatnak. Lépten-nyomon bevásárlásra, pénzköltésre sarkallnak bennünket.
A turkálóban márkás cuccokat veszünk, a bevásárlóközpontokban, ócskapiacon olyan árukat, amelyeket a tévéreklámokban látunk. Tehát, ha az életszínvonalunk jócskán lemarad is az európai, amerikai mögött, de megvan az az illúziónk, hogy a nagy, globális fogyasztói világ részesei vagyunk. A termékeink, az általunk előállított értékek nemigen kellenek a külföldi piacokon, de a vásárlóerőnknek, a garasainknak igencsak örülnek ezek a multicégek.
Sokan izgatottan várják még egy multi kereskedelmi cég, a Metro áruház megjelenését Szabadkán, előre örülnek az olcsó áruk tovább bővülő választékának. Persze, a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki olcsón akar vásárolni.
Tudjuk jól, hogy a hazai üzletek, és főképp a hazai gyárak nem tudják felvenni olcsóságban a versenyt a külföldi multikkal, a kínai áruval szemben. S ez oda vezet, hogy tönkremegy a gyár, munkások százai-ezrei kerülnek az utcára, akik utána képtelenek elhelyezkedni. A család anyagi csődbe kerül, örülnek, ha naponta tudnak kenyeret, tejet vásárolni.
A gyáripar, a termék-előállítás kétségbeejtően stagnál. A külföldi befektetők esetében arra szoktak hivatkozni, hogy nem mernek jönni, mert Szerbia a magas befektetési kockázatú országok közé tartozik, ahol a politikai helyzet még mindig nem igazán stabil. Ez valahogy sántít, mert a külföldi bankok, kereskedelmi cégek viszont elárasztották az országot, nem tűnik úgy, mintha félnének. Persze, jókora hasznot hajtunk nekik, jó kis piac számukra Szerbia.
Mi, kisemberek ezen nem tudunk gyökeresen változtatni, csak azok, akik minden választás alkalmával anyagi felvirágzást, több tízezer új munkahelyet ígérnek a választópolgároknak. Amíg csak hitegetnek bennünket, addig a nyugat-európaiak levetett ruháiban feszítünk, miközben a külföldi szupermarketek polcai között toljuk a bevásárlókosarunkat.
