Annak idején Edvard Kardelj, az önigazgatás atyja, számos olyan – mai kifejezéssel élve – projektummal állt el ő , amelyek közül csak kevés váltotta be a hozzá f ű zött (elméleti) reményeket. Amikor egyik ilyen elképzelését a pártvezet ő ség elvetette, rezignáltan sóhajtott: „Pedig lett volna még néhány hasonló ötletem”.
Később az ő nyomdokain indult meg az oktatás is. Bevezették a kilencedik és a tizedik osztályt és a középiskolákban mindenféle (művelődési, jogi, stb.) technikusokat kezdtek „gyártani”. Akik elvégezték ezeket a szakokat, csak elvétve, kínkeservesen jutottak munkahelyhez, hiszen gyakorlatilag semmihez sem értettek.
Akkor is az oktatás reformjáról beszéltek a minisztériumban és halomszámra gyártották a különféle ötleteket, amelyek megvalósításával teljesen téves útra terelték még a valóban tanulni vágyó fiatalokat is. Az inasiskolákat megszüntették és helyettük szinte kizárólag a szakma elméleti részével foglalkozó szakmunkásképzőket hoztak létre.
Eltűntek a régi jó és hasznos szakmák. Ennek következményeként olyan fiatal „asztalosok” és más „szakemberek” kerültek ki a padokból, akiknek fogalmuk sem volt a legalapvetőbb szakmai fogásokról, szerszámokról, sőt az elnevezésekről sem.
Annak idején csak az kaphatott segédlevelet, aki – diplomamunkaként – elkészített egy minden szempontból alig kifogásolható asztalt, széket, míg a mesterlevélhez ennél is komolyabb gyakorlati bizonyításra volt szüksége.
Az akkori oktatási reformokig nem kellett tudniuk a tanulóknak, ki volt Platón, vagy Vergilius. A čegari csatáról nem is hallottak és Ciprus helyét sem kellett megállapítaniuk a térképen, de tudták, hogy mi a ropánt (tológyalu), vagy a szekrény melyik részét (mellesleg: a hátlapját) nevezik rukvantnak.
Hasonló volt az oktatási mód egyes szakközépiskolákban is. Négy és fél évtizeddel ezelőtt a kevevári mezőgazdasági technikum befejezése után mi, tizenkilenc-húsz éves növénytermesztési szakirányúak játszva meg tudtuk volna szervezni a termelést akár száz hektáron is, de a négy osztály alatt az egész „házolvasmányom” kimerült Perry Mason mesterdetektív megoldja az aranyhalak ügyét című ponyvaregénnyel. És még így is négyessel fejeztem be a negyedik osztályt. Nem is csoda, hiszen a tanáraink jóformán kivétel nélkül agrármérnökök voltak, akik mindenekfelett a szakma fortélyait tanították meg velünk. Tény, hogy ezzel a módszerrel szakbarbárokká neveltek bennünket, de legalább a szakmához értettünk. Nem úgy, mint a később végzettek.
Akkoriban tehát gyakorlati tudással is rendelkező, de tapasztalatlan szakemberek kerestek munkát.
A hosszú előzményt csak azért mondtam el, mert a napokban olvastam arról a szaktanácskozásról, amelynek A középfokú szakoktatási rendszer korszerűsítése volt a címe, s a lapok Több gyakorlatot a szakiskolákban öles címmel számoltak be róla. A tanácskozást megnyitó miniszter pedig hangsúlyozta, hogy az Európai Unió négymillió eurót adott erre a célra.
A fejlett világban már régen felfogták, hogy a papírszagú „szaktudással” nem lehet fokozni a termelékenységet. Oda mesterek kellenek. Mi pedig, mint már annyiszor az oktatásban és más területen is, feltaláltuk a langyos vizet.
S ezt „modernizálunk!” csatakiáltással tesszük közzé. Pedig semmi másról sincs szó, csak arról, hogy az oktatás egy szegmentuma, politikai szólamok mögé bújtatva – ahogy mondani szokás, a kertek alatt – visszakanyarodik a gyökerekhez. Talán egy évtized múlva ismét lesznek inasok, segédek és mesterek, akik a szakmájukban értenek is valamihez.
