Érthető, hogy nagy port vert fel Szerbia egészségügyében, de a jelek szerint egyes külföldi gyógyszergyárakat sem kerüli el a botrány, amely a fővárosi onkológiai intézet vezető garnitúrája körül kialakult. A kezdeti megállapításokból arra lehet következtetni, hogy az intézet néhány vezetője hatalmas pénzeket, de más kedvezményeket is bezsebelt néhány, rákellenes készítményeket gyártó cégtől, amelyeknek életbevágóan fontos volt, hogy a lehetőségek szerint egyedüli szállítói legyenek ezeknek a meglehetősen drága gyógyszereknek. Vagy, ha mások is kapnak a „kalácsból”, a legnagyobb szelet nekik jusson.
Az első számú gyanúsított, dr. Nenad Borojević, egyébként az intézet igazgatója, nem akárki a szerbiai daganatos betegek gyógyításában. Mindenképpen első számú szaktekintélynek számít, tehát logikus, hogy hírnevénél és szolgálati beosztásnál fogva ő volt az érdekelt gyógyszergyárak első számú „célpontja”. Legtöbb esetben ugyanis rajta múlott, hogy az onkológiai intézet kitől és mennyi rákellenes gyógyszert, szaknéven: citosztatikumot vásárol. A forgalom növelése érdekében a gyártók nem bizonyultak szűkmarkúaknak, s egyes megállapítások szerint az elmúlt három évben hozzávetőleg ötvenmillió eurót költöttek az ilyen fajta, törvényellenes promócióra. Közérthetőbben, ennyi pénzt adtak közvetlenül, vagy közvetve a döntő befolyással bíró orvosoknak.
Olyan hírek is szárnyra keltek, hogy az intézetben az orvosok a kelleténél nagyobb adagokat írtak fel ezekből a méregdrága készítményekből, s esetenként azokat be is adták a betegeknek. Sőt még a gondjaikra bízott rákos gyerekeknek is. Az utóbbit azonban a daganatos beteg gyerekek egyesületének vezetői erélyesen cáfolják, mert szerintük a megemelt adag egyenesen a halálba küldte volna a gyerekeket.
Akiket már büntetett a sors azzal, hogy közvetlen családtagjuk daganatos betegségbe szenvedjen, tudják, hogy semmi sem drága, ha egy szikrányi esélyt is kínálnak a gyógyulásra. Tudunk olyan esetekről, hogy a család, a szükséges gyógyszerek megvásárlása érdekében, feláldozta teljes vagyonát. A tizennégy hónapja tartó vizsgálat megállapította, hogy például Borojević a fővárosban két, Herceg Noviban pedig egy lakással rendelkezik, míg Zoran Bekićnek, az intézet gyermekosztálya főorvosának Belgrádban négy ingatlanja van, amelyek közül egyik 650 négyzetméteres, valamint Budván is vásárolt lakást.
Akár az ügy pikantériájaként is felfogható, hogy az intézet igazgatója, a szervezett bűnözés elleni igazgatóság munkatársainak nyomozása idején észrevette, hogy „poloska” van a lakásában, vagyis hogy lehallgatják, s a tekintélyének megfelelő felháborodással ezt közölte is a rendőrséggel. Más szóval: tudta, hogy szorul a hurok a nyaka körül, de ennek ellenére is bízott abban, hogy őt nem érheti el a törvény keze.
A bűnüldöző szervek a két szakorvost az egész hálózat vezetőjeként és szervezőjeként kezelik, de úgy tűnik, hogy az intézetben nem csak ők „sárosak”, hiszen az egyik szakorvos már fel is kínálta szolgálatait a különleges ügyészségnek. Természetesen, mint esetleges védett tanú. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha tanúvallomásaival figyelmet érdemlően segíti a nyomozást, vádalku keretében, mentesülhet a felelősségre vonás alól. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ő menti, ami még menthető.
Az egész botrány elmaradhatatlan velejáróra, hogy egyre többen követelik Tomica Milosavljević egészségügyi miniszter lemondását. Ami érthető is, hiszen a szerbiai egészségügyet megrengető botrány azt bizonyítja, hogy nem tudja, mi történik az ő „háza táján”. A miniszter azonban hallani sem akar arról, hogy megváljon a bársonyszéktől! Szerinte ő nem lehet felelős egyes személyek ostobaságai miatt. Pedig a Btk. egy kicsit másképpen kezeli az ilyen ügyeket, s még az is megtörténhet, hogy a híres professzor akár 19 év börtönbüntetést is kaphat. Ez már egy kicsit több a közönséges ostobaságnál.
Arról nem is szólva, hogy néhányan, persze jó pénzért, kiárusították a (szak)tekintélyüket, ami igen komoly presztízsveszteséget jelenthet a belgrádi onkológiai intézetnek is.
