A szerbiai művelődési minisztérium egy tanulmányt rendelt az Európai Unió médiaszakértőitől, amelynek – elvileg – az lenne a célja, hogy a szerbiai média is megtegye saját lépését az államnak az EU felé vezető útján. A felkért szakemberek egy vaskos könyv terjedelmében részletesen elemezték a helyzetet, és végső következtetésükben azt javasolják, hogy Szerbia szüntesse be a Vajdasági Rádió és Televíziót, mint a közszolgálati médiát, és az SZRT keretében körzeti adóként működtesse. Talán mondani sem kell, hogy ez a javaslat élénk tiltakozást váltott ki a tartományban. Többek között kilenc civil szervezet Polgári Vajdaság nevű koalíciója is élesen kikelt ez ellen, és felszólította a tartományi kormányt, hogy foglaljon állást a kérdésben. Szerintük ez már nem tömegtájékoztatási, hanem politikai kérdés és bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a szóban forgó szakmai javaslat esetleges elfogadása és életbe léptetése tovább fogja satnyítani elsősorban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő tájékoztatást.
A kifogásnak mindenképpen van tárgyilagos alapja, hiszen a Vajdasági RTV jelenleg is a tartományban begyűjtött előfizetési díjnak mindössze az egynegyedére tarthat számot, s a reklámok esetében is hátrányos helyzetben van, mert óránként alig hat percet „adhat el” a termékeik és szoláltatásaik népszerűsítéséért fizetni hajlandó cégeknek, vállalkozóknak és magánszemélyeknek. Anyagi szempontból tehát még inkább hátrányos helyzetbe kerülne, ha – akár a miloševići diktatúra idején – Belgrádban mondanák meg az Újvidéki Televíziónak, hogy mit tehet és mit nem.
Az sem kétséges, hogy a fővárosiak tárt karokkal fogadták a szakmai javaslatot, hiszen ezzel teljhatalmukat immár hivatalosan is kiterjeszthetnék a legnagyobb tartományi médiaházra. Mintha nem volna már most eléggé centralizálva az egész szerbiai államapparátus és a különféle intézmények élete.
Újságírói tapasztalatból tudjuk, hogy adatokat, nyilatkozatokat szerezni bármelyik köztársasági alap helyi kirendeltségétől csak úgy lehetséges, ha előzőleg a kérdező, vagy a kirendeltség vezetője engedélyt kér a központtól. Mintha vidéken csupa infantilis személyek ülnének a szolgálatokban, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit szabad közölni a sajtóval!
A Belgrádtól való függőség hátrányait azok a polgárok tapasztalták meg leginkább, akik személyi igazolványt, vagy útlevelet igyekeztek kiváltani. A számítógépes rendszer, minden bizonnyal az egész köztársaság területéről való folyamatos bekapcsolódások miatt, olykor több órára is összeomlott, s a polgárok reggeltől akár délig is ücsöröghettek (rosszabbik esetben ácsoroghattak) a tolóablakok előtt. És szidták az ügyintézőket, holott tudhatták, hogy ma Szerbiában egy állami hivatalnoknak, belgrádi jóváhagyás nélkül, még – bocs – szellenteni sem szabad.
Ha valaki komolyan, mélyrehatóan és elfogulatlanul elemezné a jelenlegi helyzetet, s ahhoz hozzáadná ezt a szakértői véleményt, minden bizonnyal arra a következtetésre jutna, hogy a köztársasági hatalomnak egy újabb centralizálási törekvéséről van szó, amellyel gyakorlatilag minél alacsonyabb szintre szándékozza süllyeszteni Vajdaság önrendelkezését.
S akkor fenntartás nélküli kimondhatnánk: Belgrád über alles.
