Néhány évvel ezelőtt, amikor a Nyári Ifjúsági Játékokon hatalmas hévvel fellépett a Kárpátia, a rendezvényről írt cikkem miatt vérdíjat tűzött ki a fejemre a 666 (sic!) Magyar Vármegye. Ha nem a Quimby előtt lépnek fel a Nagyszínpadon, eszemben sem lett volna belehallgatni a koncertjükbe, így viszont – mivel a következő fellépő egyetlen fél akkordjáról sem kívántam lemaradni – jó ideig ott sörözgettem a legközelebbi krimósátorban. S kénytelen-kelletlen hallgatnom kellett a szittyák őrjöngését.
A dalszövegekre nem figyeltem oda ugyan, viszont a számok közötti „szónoklatokra” muszáj volt. No, megkapta ott a magáét mindenki, aki nem „színmagyar”, nem heteroszexuális, a borral szemben pl. a cannabist részesíti előnyben... szóval aki szerintük nem életrevaló. A frontember szavaiból oly módon sütött a gyűlölet, hogy attól – látszatellentmondás – ereimben a vér megfagyott. Utóbb olyasmit merészeltem írni, hogy véleményem szerint nem volt itt a helyük – de ha jobban belegondolunk, egyáltalán sehol nincs helyük a Nap alatt... Erre persze megint megkaptam a magamét bizonyos köröktől. Hát, ha azok a kritériumok, amit a Kárpátia és társai hirdetnek, akkor bizony rá kell bólintanom: nem vagyok jó magyar.
Egy szabadkai író-olvasó találkozón meg azon kijelentésem tett kevéssé népszerűvé, hogy tanárként elsősorban jó embereket próbálok nevelni a srácokból, s csak ezt követően jó magyarokat. Pedig szerintem ez a helyes sorrend. Hogyan lehetne elmondani bárkiről, hogy „jó” – bármilyen minőségében –, ha gyűlöli a másságot, ha erőszakkal akarja eltiporni azt? Nem együtt élni próbál vele, kiemelni magából is és a másikból is mindazt, ami jó. S legyőzni, jóvá párolni azt is, ami rossz. Ótestamentumi hozzáállás ez (s bizonyára az egyszerűbb út), magam viszont, bár nincs vallásom – hitem van –, hiszek a krisztusi érzésekben és értékekben. Hiszem, hogy csakis – a dosztojevszkiji értelemben vett – szív-ember által váltható meg ez a világ, tehető lakhatóvá a föld, tehető jobbá az emberiség kilencven százalékát kitevő ösztön-ember is. De a szomorú valóság az, hogy a világot az ész-emberek irányítják – kizárólag önző érdekeiknek megfelelően. A fejétől meg ugye – tudjuk rég – a hal gyorsan bűzleni kezd. Így megy ez az egész világon, így tehát a Kárpát-medencében is.
Semmiképpen sem tartom helyesnek, hogy a szerb állam nem engedi át a határon az olyan zenekarokat, mint pl. a Kárpátia, hiszen – bármennyire is „hasznosnak” tűnik ez az én szempontomból – eme gesztus sokkal közelebb áll a diktatúrához, mint az eddig ismert legkevésbé rossz rendszerhez, a demokráciához. A tiltás különben is kevéssé hatékony módszer bármely esetben. Egyszerűen csak egészen más vezetőkre lenne szüksége az emberiségnek, hogy létrejöjjön egy olyan világ, ahol egyszerűen elképzelhetetlen lenne, hogy egyáltalán létezzenek ilyen zenekarok (és sok más egyéb rákfene).
