Körkérdésünkre válaszoló olvasóink nagy százaléka úgy gondolja, a diáklétszám-fogyatkozás ellenére nem kellene beleegyeznünk a magyar tagozatok megtizedelésébe, vagyis a kis létszámú tagozatok megszüntetésébe, illetve összevonásába. Véleményük szerint jobb lenne, ha a már meglevőt nem faragcsálnák meg, nem csonkítanák meg hivatkozva arra, hogy igen szigorúan takarékoskodnunk kell, s ezt – az oktatási minisztérium hivatalnokai szerint – jó lenne azzal kezdeni, hogy lakat kerül a néhány fős osztályokra.
Körkérdésünk válaszadóinak nagy hányada abban is egyetért, hogy különösen a falusi tagozatok esetében nem kellene ezt a spórolásra való hivatkozást elfogadnunk. Hisz több tucatnyi olyan iskola működik Szerbia középső részén és délebbi vidékein, amelynek a diáklétszáma még az öt főt sem éri el, sőt most nyitottak a piroti körzetben egy diák részére egy iskolát. Ott nem kell takarékoskodni, csakis Vajdaságban, csakis a nemzeti kisebbségek esetében akarnak spórolni és összevonni a kis létszámú osztályokat?!
Olvasóink igen nagy százalékarányban elfogadhatónak tartják, hogy a városokban szállítsák iskolabuszok a diákokat, jóval kevesebben gondolják azt, hogy faluhelyen is ez jó megoldás lenne. Hisz ha megszűnik az alsó tagozatos falusi iskola is, félő, hogy meggyorsul az abból a faluból való elvándorlás, felszámolódik a helyi kulturális élet.
Tulajdonképpen városban is, faluhelyen is kockázatos a gyerekeik sorsát érintő kérdésekben dönteni az érintett szülők megkérdezése nélkül.
Talán Verbász a legjobb példa arra, hogy mi történik, ha a szülők érzésein, akaratán, szándékain átgázolnak: a magyarság a város egyik részében él, mégis a központban levő iskolát jelölték ki a magyar osztályok számára (csakúgy, mint nem sokkal korábban Nagybecskereken). Sokan elköltöztek a kilencvenes évek elején Magyarországra az ottani kisgyermekes magyar családok közül. Az ott maradott szülők pedig úgy gondolták, járjanak csak a házukhoz legközelebb lévő szerb iskolába a gyerekeik, ne gyalogoljanak át fél városon ilyen háborús időkben. Ugyanis a háttérben zajlott a finom lebeszélő hadművelet is – amely nehezen bizonyítható, ám annál hatásosabb –, s amely célja az volt, hogy ebben a városközponti iskolában ne jelentkezzen elegendő magyar elsős és fel lehessen számolni a magyar oktatást. Sikerült nekik. A verbászi érintett szülők tehát az apróbb és szembeötlőbb jelekből a kilencvenes évek elején azt szűrték le: ha az oktatási hatóságoknak ennyire nem szívügye a verbászi magyar oktatás, az előbb-utóbb megszűnik. Mivel a szülők ismérve, hogy gyerekeiket szeretnék minden hercehurcától, gondtól megkímélni, ezért inkább szerb osztályba adták gyereküket az elkövetkező években is. Ágoston Mihály egyetemi tanáron és Nagy Margiton, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének elnökén kívül nem is tett senki erőfeszítést, hogy ez ne történjen meg Verbászon. A vajdasági magyarság összefogásával talán vissza lehetett volna álltani a magyar oktatást, amíg ott volt a magyar tanítói és tanári gárda, amely a diákok elfogyásával az állását is elvesztette.
A hasonló esetektől fél a válaszadók nagy hányada, hisz a tapasztalat azt mutatja, ha egyszer valamit feladunk, azt vagy csak kínkeservesen vagy soha többé nem tudjuk visszahozni, újraindítani. Szemléletes példa erre a nagybecskereki és a verbászi példa is.
Válaszadó olvasóink néhány százaléka gondolja úgy, hogy a magyar iskolahálózat akkor jött létre, amikor sok ezer diákkal volt több a bácskai és bánáti iskolákban. Azóta igencsak megcsappant a diáklétszám. De hiszem azt, ők is úgy vélik, az ésszerűsítés, a tagozat-összevonás, -megszüntetés, diákbusz beindítása alapos megfontolást, nagy körültekintést igényel.
Tehát, mielőtt bárki is bármit lép, előtte kérdőívvel, az érintett szülőkkel való személyes beszélgetésekkel kellene megbízható ismeretekhez jutnia arról, hogyan is gondolkodnak ezek az anyukák, apukák a gyerekeik életét igen erőteljesen befolyásoló kérdésekről. S tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha minden illetékes – legyen szó miniszterről vagy politikusról – az érintett szülők helyébe képzelné magát. Azt tartaná szem előtt, hogy a más gyereke sorsát érintő kérdésekben ne döntsön olyan megoldás mellett, amit a saját gyereke számára nem tartana a legteljesebb mértékben elfogadhatónak.
