Az vesse rám az első követ, akivel még nem esett meg, hogy a hivatal ügyintézőjének munkájával való megelégedettségét húsz deka kávéval vagy egy kisebb tábla csokival fejezte ki. Napjainkban az sem ritkaság (sőt!), hogy a kocsi biztonsági öve bekapcsolásának elmulasztásakor a törvény által kiszabott háromezer dinár leszurkolása helyett a vétkes járművezető felteszi a rend szigorú(?) őrének a famózus kérdést: Nem beszélhetnénk meg a dolgot? Ami azt jelenti, hogy a fakabát kap egy ezrest, papírt nem ad róla, nekünk meg kettő a zsebünkben marad.
Hivatalosan ezt korrupciónak, magyarán megvesztegetésnek nevezik, ami ellen oly nagy hadjáratot indított a hatalom. Azt is naponta olvashatjuk a lapokban, hallhatjuk a rádióban, a tévében, hogy a korrupció nem balkáni jelenség. A fejlett államokban is létezik, de ott nem aprópénzeket forgatnak ily módon, hiszen akik erre az ösvényre lépnek, nem kispályások. Bagóért nem viszik vásárra a bőrüket, mint nálunk, ahol egy ezres csúszópénz vagy egy üveg márkás ital elfogadásáért akár a munkahelyét is elveszítheti a vétkes. A másik felet, a kenőpénzt adót pedig börtönbüntetés fenyegeti.
Olvasom az egyik nagy példányszámú napilapban, hogy a magukra valamit is adó pártok tízmillió eurós nagyságrendű összegeket költenek a választási kampányra. Ugyanezek a pártok, a szavazás utáni hatalmiak vagy éppen ellenzékiek a választási bizottságnak ebből az összegből csupán morzsákat jelentenek be. Magyarul: hazudnak egy jó nagyot. S ezt mindenki tudja: a bizottság, az ügyészség, a politikai vezetés és – természetesen – azok is, akik két téglával verik a mellüket, hogy ők milyen nagy erőbevetéssel harcolnak a közélet tisztaságáért.
Töredelmesen bevallják azt az összeget, amit hivatalosan kapnak, s lehetőség szerint még hozzácsapják néhány kisebb magánadományozó nevét is. Arról azonban bőszen hallgatnak, hogy mennyi pénz került a kasszájukba az ország pénzügyi moguljaitól, akik a választások előtt bőkezűen támogatják a nagyobb pártokat. Természetesen azokat is, akikre valószínűleg ellenzéki sors vár. Az utóbbi húsz évben mesés gazdagságot felhalmozók azonban nem pitiánerek, adnak jónak és rossznak. Mert hát az ördög nem alszik, s esetleg megtörténhet, hogy éppen a sokéves nyeretlenek fogják átszakítani a célszalagot. Nem árt hát jóban lenni velük.
Az is szembeszökő, hogy az agyafúrtabb pénzemberek legyűrik magukban a minden emberben szunnyadó hiúságot, és lehetőleg minél kevesebbet igyekeznek szerepelni, vagyis „szem előtt lenni”. Az aktív politikától pedig kínos pedantériával távol tartják magukat. Amíg így viselkednek, meglehetős biztonságban érezhetik magukat. Nem jönnek a fináncok, a gazdasági bűnüldözési osztály munkatársai sem zaklatják őket. Mindkét oldal teszi a dolgát. A politikusok, pontosabban a pártok bezsebelik az aligha elhanyagolható nullákkal kifejezett támogatásokat, vagyis nem forr bennük a visszavágás vágya, a nábobok pedig jelentősebb akadály nélkül űzhetik kisded, de nagy összegekbe menő „játékaikat”. Tehát mindenki jól jár. Kivéve a balga nép, aki elhiszi nekik, hogy valóban fel akarják számolni a korrupciót, nyakára akarnak hágni az ügyeskedőknek. A naivabbja még fel is háborodik, ha a doktor bácsi vagy a doktor néni a saját zsebére mutat egy-egy beutaló vagy drágább terápia kiírása előtt.
Talán éppen ezért nem lepődik meg a tájékozottabbja a sáp, a paraszolvencia és a többi vesztegetési pénz forgásán, mert – amint Hofi Géza mondta a Rózsa Sándor-paródiában – amilyen a vezérbetyár, olyan a beosztott.
