Mélységes csend és itt-ott néhány visszafogott nyilatkozat övezi azt az állítólag készülő törvényjavaslatot, melynek értelmében nyilvánosságra kellene hozni a Biztonsági-tájékoztatási Szolgálattal – közismert nevén a hírszerzéssel – együttműködők névsorát. Azt mindenki tudja, tehát senki sem tagadja, hogy a belbiztonsági szolgálatnak, az egykori rossz hírű UDB utódjának majdnem tízezer ember a „segítője”, akik ki tudja, mióta szolgáltatnak adatokat és tesznek jelentéseket a legjobb barátjukról vagy a legközelebbi rokonukról. Spiclik nélkül a világ egyetlen ilyen jellegű szervezete sem működhet.
A nagy hallgatás azonban egyáltalán nem meglepő. Akik biztosan tudják, hogy nem „árulkodtak” – s remélhetőleg mi vagyunk többségben –, kíváncsian várják a fejleményeket: lesz-e a hatalomnak annyi bátorsága, hogy ne csak azokat fedje fel, akik a miloševići diktatúra idején vagy akár a titói kommunizmusban jelentettek, hanem azokat is, akik az elmúlt tíz év alatt igyekeztek ily módon maguknak jó pontot, netán némi anyagi természetű juttatást szerezni.
A másik oldal, az érintett, úgy hallgat, mint aki bent ment ki, hiszen ha kiderül, hogy besúgók voltak, oda lesz a becsület, s esetleg az általuk beköpöttek részéről még némi fizikai megtorlással is számolhatnak. Nem hiszem, hogy ez az utóbbi feltevés túlzás lenne, hiszen itt élünk, a Balkánon, ahol az erőszak(osság) nem ritkán nagyon is kifejezésre jut.
S arra, hogy nem lehetnek kevesen azon a listán, a cseh példából is következtetni lehet. Az alig Szerbia-nagyságú országban ugyanis a közelmúltban a tömegtájékoztatási eszközök nem kevesebb, mint 150 000 besúgó nevét hozták nyilvánosságra. Akkor miért lenne nálunk kevesebb belőlük?
Persze nagy hiba lenne an gross elítélni és erkölcsileg megbélyegezni mindazokat, akik jelentéseket írtak a kémszolgálatnak, hiszen akadhat közöttük olyan is, akit megzsaroltak vagy megfenyegettek, a családja kiirtását helyezték kilátásba, ha „nem lép egyszerre”. És vannak, akik meggyőződésből tették, amit tettek, mert hittek abban, hogy az „államellenség” lehetetlenné tételével elősegítik egy szebb jövő létrehozását. Mindkét fent említett csoport bűne bocsánatos lehet. A legaljasabbak azok, akik haszonlesésből döntöttek másokat, sőt a legközelebbi hozzátartozójukat romlásba. Velük nem volna szabad elnézőnek lenni.
Hogy mi lesz a vége ennek a törvénytervezetnek, senki sem tudja megmondani. Még annak ellenére sem, hogy egyes beavatottak szerint már jövőre megismehetjük ezt a hosszú-hosszú listát.
A neveken kívül jó volna azt is látni, hogy ki miért lett szerbiai III/III-as ügynök. Kényszerből, meggyőződésből, vagy pénzért?
Így legalább megtudhatnánk, hogy ki milyen sorsot érdemel.
Állítólag Napóleon mondta:
„A kémet megfizetem, de nem becsülöm”.
