A stratégiagyártás időszakát éljük. Stratégiát gyártunk szinte mindenről. Átgondolt, megalapozott hosszú távú terveket. Olyanokat, amelyekben van ráció, van vízió, sőt, talán valamiféle jövőkép is. Néha persze olyanokat is, amelyekben egyik sincs – de ez más téma. A stratégiai tervek kialakítására kétségtelenül óriási szükség van. Nemcsak azért, mert jól hangzanak, ugyanis alaposságot, megfontoltságot, előretekintést, távlatokban való gondolkodást feltételeznek – ami nem túl gyakori manapság –, hanem azért is, mert fontos szerepet játszhatnak a tudatos jövőépítés szempontjából, mivel a stratégiák fő jellemvonásaikkal összhangban értelemszerűen elsősorban a fiatalokat, a felnövekvő generációkat érintik. De vajon valóban a fiatalok számára készülnek-e a távlati tervek, ha a társadalmunk képtelen valós perspektívákat nyújtani számukra az itt maradáshoz?
Az erre irányuló szándékot nyilván szükségtelen, sőt értelmetlen megkérdőjelezni. Olykor jólesik hinni és elhinni. Még akkor is, ha az naivitásnak tűnik. Kétségtelen azonban, hogy bár a mindenkori politikum jó ideje az itthon maradás fontosságát szajkózza, ami valóban nélkülözhetetlen a közösségünk megmaradásáért vívott harc eredményessége érdekében, az annak esetleges fejlődéséért vívott küzdelemről nem is beszélve. Csakhogy vezetőink mindeközben vajmi keveset tesznek ennek a folyamatnak a valós tartalmakkal való feltöltéséért. A fiatalok itthon tartása szempontjából ugyanis az egyik legmeghatározóbb tényezőnek minden kétséget kizáróan a perspektívateremtésnek kellene lennie. A legfrissebb szociológiai kutatások eredményei szerint a magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuló vajdasági magyar fiatalok körében kilencven százalék azoknak az aránya, akiket komolyan foglalkoztat az elvándorlás gondolata, az iithon tanulóknak pedig csaknem hetven százalékát. A számok első ránézésre talán megdöbbentőeknek tűnnek, de ha mögéjük nézünk, azonnal egyértelművé válik, hogy sajnos teljesen reálisak, hiszen majdnem nyolcvanhárom százalékuk a jobb megélhetés reményében menne külföldre. Az országunkban uralkodó társadalmi és gazdasági viszonyok nem kedveznek a (vajdasági magyar) fiataloknak (sem). Valószínűleg összefüggésben áll ezzel az európai ifjúsági alapokmányokban foglalt életkori korszakhatárok eltolódása is, hiszen a tanulmányok elhúzódása, a munkába állás nehézségei, a bizonytalan gazdasági helyzet miatt fiataljaink általában jóval később lépik át a társadalmi korszakhatárokat, később önállósodnak, később alapítanak családot, mint a fejlettebb országokbeli társaik.
A tanulmányaikat befejező, az iskolarendszer útvesztőiből kilépő fiatalok elhelyezkedése egyre nagyobb problémát jelent. A munkahelyek jelentős részét térségünkben mind a mai napig párttagságok, érdekek, összeköttetések alapján osztják ki. A szakmai felkészültség ilyen szempontból az esetek többségében jóval kevésbé számít mérvadónak. Sokan évekig várnak arra, hogy munkát kapjanak, még akkor is, ha kiváló szakmai felkészültséggel rendelkeznek. Csakhogy alkalmazási és fejlesztési lehetőségek hiányában nyilvánvalóan a tudás is devalválódik, ugyanúgy, mint bármely más érték. Ennek következtében az idő múlásával mind elérhetetlenebbé válik az egyén számára az, hogy jó munkát találjon, olyat, ami sikerélményeket, fejlődési és előrelépési lehetőségeket kínál számára. Jó munkának egyébként a fiatalok szemszögéből a társadalom számára hasznos, rugalmas, jól jövedelmező, a törvényi előírásoknak megfelelő állás számít, amit az egyén szeret is végezni. A közvélemény-kutatások szerint a fiatalok leendő munkájukkal kapcsolatban az érdekességet, a biztonságot és a sikerélményt tartják a legfontosabbnak. Az egyes szakmák presztízsét szerintük a jövedelem mértéke, a társadalmi hasznosság, a megbecsültség, az azzal járó státuszszimbólumok és hierarchiaszintek, a hozzá kapcsolódó felelősség és hatalom mértéke, illetve az elvégzéséhez szükséges speciális tudás meg az adott szakma ritkasága határozza meg. Úgy tűnik azonban, mindez csak elméleti szinten működik. A gyakorlat mást mutat. Azt, hogy amíg a pályaválasztással kapcsolatos iránymutatásokat szinte kizárólagosan a felsőfokú képzésben való részvétel ösztönzése jelenti, addig az utóbbi években világviszonylatban is két egymással párhuzamos tendencia jelent meg a munkaerőpiacon: a felsőfokú végzettséggel rendelkező, pályakezdő fiatalok körében tapasztalható egyre jelentősebb mértékű munkanélküliség, illetve a szakmunkások iránt megvalósuló egyre növekvő kereslet.
De akkor mégis hol lehet az igazság? Valószínűleg sokan azt gondolják, másutt, mert bár a fiatalok szerint külföldön is van némi rés az alacsony és a magas presztízsű szakmák között, a legfőbb különbség véleményük szerint az, hogy ott az alacsonyabban rangsoroltak is jobb életminőséget képesek biztosítani művelőjük számára, és nagyobb megbecsüléssel is járnak, mint errefelé. A már említett, térségünkre vonatkozó szociológiai kutatás érdekes adatokat mutat a vajdasági magyar fiatalok külföldi munkavállalási kedve terén is: a megkérdezettek több mint nyolcvan százaléka gondolkodik a külföldi munkavállalás lehetőségén, csaknem tizennégy százalékuk bizonytalan, ugyanakkor mindössze öt százalékuk zárkózik el előle, és maradna itthon, akár munkanélküliként is. A fiataloknak ugyanakkor csupán harminc százaléka vélekedik úgy, hogy kizárólag akkor menne külföldre, ha a saját szakmájában tudna elhelyezkedni, ötvenöt százalékuk szívesen elvállalna más munkát is. Ez utóbbi adat pedig az értékek devalválódásával párhuzamosan megjelenő igénydevalválódást is jelzi. Az említett tényezők együttes hatásának köszönhetően alakulhat ki a fiatalokban az ún. kapunyitási pánik is, ami a felmérések szerint leginkább a huszonötödik életévüket már betöltött, felsőfokú diplomával és némi munkatapasztalattal rendelkező fiatalokat érinti, akik a külső társadalmi hatások belső lecsapódása értelmében részben vagy teljesen elveszítik a céljaikat, a perspektíváikat, rádöbbennek, választott pályájuk mégsem illik igazán a személyiségükhöz, nincsenek sikerélményeik, a munka monotonitása, a számítógépeken keresztül megvalósuló személytelen kommunikáció, a rengeteg zárt térben eltöltött idő, a folyamatosan jelenlévő bizonytalanság-érzés motiválatlanokká teszi őket, a kiégés tünetei jelentkeznek náluk, aminek következtében hamar kialakul bennük a változásokra, a profilváltásra irányuló vágy. Jobbára úgy próbálnak megküzdeni ezzel, hogy egy teljesen új munkaterületen próbálnak szerencsét. Akár úgy is, hogy nemcsak munkahelyet és munkakört, hanem lakóhelyet is váltanak, új kihívásokat, új lehetőségeket remélve. Csakhogy nálunk a bizonytalanság érzésének fokozott jelenléte és az anyagi létbiztonság hiánya miatt még erre sincs igazán lehetőségük.
Mindez persze értelemszerűen nagyon sokat elárul arról, milyen perspektívákat látnak, láthatnak maguk előtt a fiatalok, köztük a vajdasági magyar fiatalok is. Jóformán semmilyeneket. Sorolhatnánk a háttérben meghúzódó ok-okozati összefüggések tömkelegét, ezáltal próbálva meg magyarázatokat adni a jelenségek kialakulásának hátterére, csakhogy sajnos azzal sem jutnánk sokkal tovább a panaszkodásnál, az önsajnálatnál. Vélhetően sokkal eredményesebb volna ehelyett a perspektívateremtés lehetőségeivel foglalkozni, nemcsak azok számára, akik ezt elkötelezettségük vagy lojalitásuk alapján megérdemlik, hanem mindenki számára, máskülönben joggal várható-e el a vajdasági magyar fiataloktól az, hogy alárendeljék magukat a közösségüknek, ha az vajmi keveset tesz azért, hogy valóban itt maradjanak?
