Mint annyi más, Boris Tadić államelnök azon ötlete sem szerb találmány, hogy pótlólagosan meg kellene adóztatni azokat a nábobokat, akit mesés vagyonnal rendelkeznek, s lényegében ők néhányan tartják kezükben Szerbia gazdaságának legnagyobb részét. Nem túl régen olvashattuk, hogy Bill Gates, a világ egyik leggazdagabb embere sok milliárd dollárt ajánlott fel a gazdasági világválság minél előbbi leküzdése érdekében.
Igaz, hogy őt és a többieket az amerikai elnök közvetve felszólította erre, de ők nem hőbörögtek, mint szűkebb hazánk pénzemberei. Az itthoniak egy része még csak kommentálni sem volt hajlandó, másokat meg sem kérdeztek az újságírók, hiszen köztudott, hogy például Miroslav Mišković csak nagyon-nagyon ritkán nyilatkozik, s egyébként is szinte kínos pedantériával igyekezik távol tartani magát a széles nyilvánosságtól. Akik hajlandók voltak megszólalni, azoknak már az első mondatából a Szerbia további sorsa feletti aggódás tükröződött. Sorra azt hangoztatták, hogy ha a kormány extra adóval sújtja a legtehetségesebb, legsikeresebb és legvállalkozóbb szellemű egyéneket, egészen biztosan elriassza a külföldi befektetőket. Holott éppen az államvezetés végrehajtó szerve, a köztársasági elnökkel karöltve, hangoztatja már jó ideje, hogy minden kedvezményt megad az idegen tőkének, amennyiben tulajdonosai a Balkán e részén hajlandók azt befektetni. Minden évben, elsősorban a gazdasági miniszter, jó előre „megmondja”, hogy az elkövetkező esztendőben hány milliárd dollár fog Szerbiába áramlani.
Amennyiben igazuk lenne a hazai pénzeszsákoknak, valóban nagy csapás érhetné a szerbiai gazdaságot és ezzel együtt a foglalkoztatási politikát is.
Ez azonban az érem egyik oldala. A nábobok méltatlankodását el kell fogadni, hiszen féltik minden dinárjukat. Arról azonban egyikük sem ejt szót, hogy cégeik hol vannak bejegyezve. Természetesen a jó távoli adóparadicsomokban, különféle offshore cégekben, így itthon csak amolyan tessék-lássék módon fizetnek adót.
Annak a bizonyos éremnek a legérzékenyebb oldalát azonban a politikum sem hajlandó alaposabban górcső alá venni. Talán ha rendesen kielemeznék, hogy a Miškovićok, Draškovićok, Kostićok és a többiek hol rejtegették gazdasági és vállalkozói zsenialitásukat a miloševići érát megelőző időszakban, valószínűleg sok minden napvilágra kerülne. Hogyan lehetséges, hogy pont a háborús időszak után bukkantak fel és tenyereltek rá a legjobb vállalatokra, valóságos birodalmat építettek ki maguk körül.
A hatalomnak először is vissza kellene mennie a gyökerekig, vagyis addig az időpontig, amikor a mostani nagygazdáknak még jószerivel semmijük sem volt. Onnan indulva alaposan kivizsgálni, hogy ki, miből és mi módon tollasodott meg ilyen rövid idő alatt. A hozzáértők ugyanis váltig állítják, hogy az évi tízszázalékos profitnövekedés már a rendkívülinél is jobb eredmény, persze tisztességes, törvénykövető ügyvitel körülményei között. Hogyan lehetséges évente megduplázni a vagyont, míg a polgárok nagy rétege ugyanebben az időszakban zuhanórepülésben veszítette el korábbi életszínvonalát?
Érdekes volna meginvitálni a most hőbörgő urakat egy valóban független és valóban szakértőkből álló bizottság elé, s arra kérni őket, hogy tessenek jogilag-gazdaságilag elfogadható módon beszámolni minden, az utóbbi húsz évben megteremtett és birtokolt dinárjukról. Minden bizonnyal mellbevágó dolgok derülnének ki.
Ehhez azonban szükség lenne egy makulátlan hatalmi garnitúrára is.
