Régóta ismert, s az elmúlt években még hangsúlyosabbá, indokoltabbá vált gondolkodásforma lett a „csak kerüljek egy állami munkahelyre” szemlélet, melyet, az ankétok szerint is, a polgárok többsége az egyedüli boldogulási lehetőségnek tart ebben az országban. Ha sikerül elérni (vagy elintézni), hogy gyerekünk, unokánk, testvérünk (...) bejusson az államilag finanszírozott számos intézmény valamelyikébe, csak akkor lehetünk biztosak benne: kapni fog fizetést is, ha már egyszer dolgozik, s az esetek többségében – tisztelet a kivételnek – a munkába se szakad majd bele. Aztán valahogy át lehet vészelni az időnként felhangosodó riogatásokat, melyek szerint leépítik a bürokratikus óriást, mert most, ez egyszer, tényleg nagyon követeli azt az IMF, vagy az unió, csak elhallgatnak előbb-utóbb az ilyen kijelentésekkel is, mikor már úgy vélik, mindenki beleunt hallgatni.
Hogy miért ez lett az egyedüli fény az alagút végén sok nem dolgozó, s nem jó helyen dolgozó számára, arról hosszasan lehet vitázni, de most már lényegében mindegy is, vita helyett változtatni kéne esetleg rajta. S talán nem is az állami adminisztráció leépítésével, hogy pont azokat rúgják ki, akik tisztességes körülmények között, s nem rokoni kapcsolatoknak köszönhetően kerültek oda (talán ilyenek is vannak), hanem olyan gazdasági eszközökkel, mint amilyen az árukivitel beígért fellendítése, a termelés növelése, az anyagi beruházások jobb elosztása. Mert, amíg az állami rendszerben foglalkoztatott polgárok többen vannak, mint a gazdaságban dolgozók, amíg keresetük harminc százalékkal nagyobb, mint a másik említett szféra dolgozóié, amíg a legtöbb városban az számít a legnagyobb beruházásnak, ha nyílik még egy bevásárlóközpont a többi húsz mellé, addig nem teremtődhetnek meg a feltételek a külföldi beruházások sikerességének megalapozásához, a bérek növekedéséhez, az életszínvonal javulásához, melyet nagy mértékben befolyásol a hazai valuta folyamatos gyengülése, még Cvetković kormányfő briliáns meglátása ellenére is, mely szerint, kit érdekelnek az árfolyamok, mi úgyis dinárral vásárolunk!
A munkásoknak, közben, kezd nagyon elegük lenni az arra a témára született legfantáziadúsabb magyarázatokból is, hogy most éppen miért nem jó, s hozzávetőleg mikortól lesz nagyon jó. Pedig, ha az ember belegondol, lehet, hogy minden csak a szerencsén múlott annak idején, amikor számos hazai vállalat privatizálásáról kellett dönteni. Azt sem lehet éppenséggel elhinni, hogy valaki a háttérből az összes magánosítás szisztematikus elrontásán tevékenykedett. Azon, hogy a lehető legrosszabb vevő mellett döntsenek, mely vagy hamarosan maga is tönkremegy, vagy nem tartja magát a magánosítási szerződéshez, nem fizeti a dolgozók bérét, s megfeledkezik a szociális programról, hogy aztán a köztársasági privatizációs ügynökség szépen felbontsa a szerződést. Jó, nem kell ennyire drasztikusnak lenni, a valós adatok azt mutatják, Szerbiában az eddigiekben „csak” minden negyedik privatizáció hiúsult meg. A többi csupán nem a legjobban sikerült...
A Metal sistemi vállalat tiltakozó munkásai Kragujevacon a szó szoros értelmében padlót fogtak, az adóhivatal padlóját, két hete már a fogadószobában „ácsorogtak”, s most úgy döntöttek, le is fekszenek, amíg követeléseiket nem teljesítik. Pénzt kérnek, az elmaradt béreket. Újvidéken a Stan közvállalat dolgozói tartották szinte zárlat alatt a vállalati épületet, ki sem akarták engedni az igazgatót, amíg az bele nem egyezik abba, hogy a szerződés szerint fizeti ki ezentúl őket, nem pedig a szerződéses összeg 65 százalékát adja, ahogyan azt hónapokig tette. Beleegyezett, ezek szerint mégis megvolt rá a lehetőség... A költségvetésből finanszírozott dolgozók sorsa sem azonos, ma már a közvállalatokba se igen érdemes igyekezni, marad a „magas” adminisztráció.
A legfrissebb kimutatások szerint a vállalatoknak szinte a fele késik két hónapot is az albán magaslatokat egy teljes euróval leköröző hazai bérek kifizetésével. Mintegy húsz százalékuk lemaradása három hónapnál is többet tesz ki, s ugyanennyien fizetnek rendszeresen.
