A legolvasottabb fővárosi napilap a múlt hét végén kész tényként közölte, hogy meg vannak számlálva Vuk Jeremić külügyminiszter bársonyszékben töltendő napjai. Annak ellenére ugyanis, hogy Cvetković kormányelnök és a miniszterek többsége is váltig hangoztatja, szó sincs a kormány átalakításáról, az említett lap értesülései szerint a szilvesztert már nem a szerb diplomácia vezetőjeként fogja ünnepelni.
Akik folyamatosan figyelemmel kísérik a hazai és a nemzetközi politikai történéseket, minden bizonnyal emlékeznek a (Koštunica kormányától örökölt) ifjú titán jó néhány, minden taktikai és diplomácia érzéket mellőző kirohanására, az EU és a neki nem tetsző országok magas rangú képviselőivel szembeni fellépéseire, amelyekkel – finoman szólva – nem öregbítette Szerbia amúgy is megtépázott tekintélyét.
A hírforrás szerint a Nobel-békedíj átadásával kapcsolatos egyéni döntése csurdította túl a teli poharat.
Csak emlékeztetőül mondjuk el, hogy senkivel sem konzultálva úgy döntött: Szerbia csatlakozik azon tizennyolc országhoz, amelyek tüntetőleg távol maradnak ettől a rangos eseménytől. Mint utólag kiderült, a kormány mit sem tudott a külügyminiszter egyéni akciójáról, ennek ellenére igencsak kínos magyarázkodásra kényszerült, elsősorban az Európai Unió előtt.
Végül az emberi jogi ombudsman, mint a miniszterelnök személyes képviselője utazott Oslóba, ezzel mentve, ami még menthető.
Egy ilyen politikai melléfogás után rendesebb országokban aligha húznák az időt, jószerivel pillanatok alatt felkérnék az illetőt a távozásra. Nálunk azonban ez nem így működik. Jeremić ugyanis – állítólag – kerek perec kijelentette, hogy nem mond le. Tehát egyedül a leváltása jöhet szóba, amire a kormányzó Demokrata Párt 18-ai tisztújító értekezlete után sor is kerül.
Az egyébként általában jól értesült újság szerint még erre sem volna szabad mérget venni, mert a fiatal külügyminiszter az elmúlt időszakban bebizonyította, hogy „jó katona”.
Nos, ebből a két utolsó szóból sok mindenre lehet következtetni. Például arra, hogy a korábbi, olykor csaknem diplomáciai botrányt okozó fellépései nem is voltak teljesen önálló bunkóságok, hanem valaki vagy valakik titkos utasítása szerint követte azokat el. Még az sem lehetetlen, hogy a kormányban tudtak minderről, csak éppen Boris Tadić államfőt nem tájékoztatták róla. Így már az is érthetővé válik, hogy éppen a legutóbbi eset után a köztársasági elnök miért követelte – mindhiába – a miniszterelnöktől Jeremić leváltását.
S ezzel elérkeztünk ama végkövetkeztetésig, hogy a szerbiai államvezetés jelentős részét sokkal kevésbé érdekli az EU iránti őszinteség, mint a Kínához és Oroszországhoz való dörgölődzés.
Ezt a politikai irányvonalat egyébként a Szerb Radikális Párt régi és a mostani vezetése, illetve a soraiból kiszakadt Szerb Haladó Párt mellébeszélés nélkül követi.
Ha már ez a valódi helyzet, akkor felmerül a kérdés: a nép nagyobb részén kívül valójában ki akar felzárkózni Európához? Erre csak akkor kaphatunk választ, ha a DP választási értekezlete után, végre(!?) menesztik (vagy mégsem menesztik) a külügyminisztert.
