Nyugodtan azt lehet mondani, hogy szakmai és polgári körökben is általános megütközést keltett a belgrádi Alapfokú Bíróságon a napokban lezajlott per, amelynek végkifejleteként Dragan Garić bíró felmentette mind a tíz vádlottat, akiket az ügyész azzal vádolt, hogy segítették a szökésben és a bujkálásban Ratko Mladić tábornokot. Történt ez annak ellenére, hogy egy hónappal ezelőtt az ügyész Garić kivételezését kérte, mivel az jóval az ítélethozatal előtt kijelentette, hogy mind a tíz gyanúsítottat fel fogja menteni. Dragoljub Albijanić, a fővárosi Felső Bíróság elnöke azonban azzal utasította el a beadványt, hogy azt nem a kellő időben adták át.
A bíró egyébként azzal indokolta a felmentő ítéletet, hogy két esetben a bűncselekmény elévült, a többiek ügyében pedig nem bizonyosodott be a vádlottak bűnössége.
Talán mondani sem kell, hogy csaknem mindannyian tagadták a vádat, s azzal érveltek, hogy ők a tábornokot nem rejtegették, hanem a lakásokat kártyázóknak, illetve titkos pásztorórák eltöltésére adták ki.
A bíró döntése valószínűleg súlyos következményekkel fog járni, annál is inkább, mert a hágai főügyész félreérthetetlenül közölte, hogy a szerbiai bűnüldöző szerveknek le kell számolniuk Mladić támogatóival.
A felmentettek – provokációképpen – tüntetőleg az igazságügyi palotával szemben levő vendéglőben ünnepelték meg a sikerüket.
Az ember azt hihetné, hogy egyedülálló esetről van szó a honi igazságszolgáltatásban.
Dehogy! A beadvány átvételétől számított több mint egy esztendő után az Alkotmánybíróság elutasította azt a kérelmet, hogy feloszlassa a Partizan, a Crvena zvezda és a Rad szélsőséges szurkolócsoportjait. Ez lenne ugyanis az előfeltétele annak, hogy a szóban forgó, nem kis mértékben huligánokból álló csoportok ellen a rendőrség idejében felléphessen.
Tizennégy hónap után tehát minden maradt a régiben. A magukat drukkereknek nevező randalírozók továbbra is jóformán azt tesznek, amit akarnak, a rend és a törvény őrei pedig mossák kezüket. A legnagyobb baj azonban, hogy az ország legmagasabb rangú taláros testülete mondott csődöt. Mert tételezzük fel, hogy csakugyan nem illetékes a témában: ennek megállapításához több mint egy évre volt szüksége?
Nem más ez, mint egyszerű időhúzás és az ügy elmaszatolása.
Légyegében arról van szó, hogy a futballhuligánok megfékezése nem érdeke egyik érintett klubnak sem, hiszen azok vezetőségében ismert politikusok ülnek. S itt van a „kutya lényege elásva”, mondaná Rejtő Jenő Fülig Jimmyje. A „független” igazságszolgáltatás nem mer ellenszegülni az éppen regnáló politikai potentátoknak.
Ha a fenti két esetet kisemberi viszonyok szintjére bontjuk, talán nem minden ok nélkül merül fel a kérdés: mit hozott a nemzetközileg immár számtalanszor bírált igazságügyi reform? Ha netán bármelyikünk a bíróság elé kerül, bízhat annak pártatlanságában és politikamentességében?
