Mezey Katalin
A József Attila-díjas költő és prózaíró, Mezey Katalin számára a családjának tagjai, a gyermekei és az unokái adják meg az ünnep igazi gazdagságát. Ilyenkor mindig elhatározza, hogy szélesebb körben is felkeresi a barátokat, a családtagokat, ugyanis szeretné egy köszöntés, egy egymásra mosolygás erejéig megerősíteni az összetartozást. A karácsonyról, a családról és az értelmiségi lét felelősségéről beszélgettünk.
Mezey Katalin családja miként ünnepli a karácsonyt, mennyire jellemző Önöknél a külsőségektől való elvonatkoztatás, az ünnep belső megélésének vágya?
– Gyermekkoromtól kezdve minden évben örömet szerez, ha meg tudjuk teremteni a családunk számára a karácsony meghitt ünneplésével hagyományosan együtt járó külsőségeket. Így a szépen feldíszített karácsonyfát, amit évtizedeken át kislányunk kedvéért csaknem húsvétig meg kellett őriznünk, de legalábbis addig, amíg az utolsó tűlevél is le nem pergett róla. A szokott karácsonyi ételeket: szentestére halászlevet, rántott vagy sült halat hagymás krumplisalátával, diós és mákos kaláccsal, másnapra pedig a tyúkhúslevest és a töltött káposztát. És persze a szépen becsomagolt ajándékokat. Már ugyan az unokáink is jócskán megnőttek, és tudják, hogy az angyalok a szüleikre, nagyszüleikre bízták az ajándékok átadását, mégis megható a pillanat, amikor mindenki a fa alá kuporodva bontogatja a nevére szóló csomagokat. Az ünnepi felkészülés persze ennél nagyobb feladat, ilyenkor mindig elhatározom, hogy megkeresem szélesebb körben is a barátokat, a családtagokat, első- és másodfokú unokatestvéreket, unokahúgokat és -öcsöket is, alkalmat keresek a meglátogatásokra, egymás ünnepi köszöntésére. Mai, teendőkkel túlterhelt életmódunk mellett alig jut idő ilyen találkozásokra. Legalább a legnagyobb ünnepeken szeretném egy köszöntés, egy egymásra mosolygás erejéig megerősíteni az összetartozásunkat. Nem mindig sikerül, de az ünnephez ez is hozzátartozik. A legfontosabb persze az, hogy tudjuk, mire is várakozunk advent heteiben: Isten fiának a születésnapjára. Ha szeretteinknek készítünk, vásárolunk is ajándékot karácsonykor, tudnunk kell, hogy az ajándék elsősorban a Megszületőt illeti. Az a szeretet, amit a hozzánk tartozóknak az ajándékokkal bizonyítunk, valójában tőle származik, amit tőle kapunk, azt ajándékozzuk tovább.
Az ünnepkor jobbára mindenütt összegyűlik az egész család, ami az Ön esetében igen népes, hiszen három gyermeke van, akik közül a neves költő, Lackfi János például öt gyermek édesapja. Hogyan fogalmazható meg, miben látja a család, a nagy család jelentőségét a jelen társadalmi viszonyai között?
– A család az a legfőbb cél, amiért nem hiábavaló fáradoznunk, mert valóságos kincsekhez juttathat mindannyiunkat. A család az élet továbbadásának műhelye, valójában mindannyian azért jövünk a világra, hogy az életet elfogadjuk, óvjuk és továbbadjuk. Tehát hivatásunk belépni ebbe a műhelybe, és ott az életet teremtő isteni szándék munkatársaiként munkálkodnunk. Nincs nagyobb gazdagság a gyermekeknél, az unokáknál. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy ne sajnálja a fáradságot, amit a családjára kell fordítania. Az ember persze kiszolgáltatottá is válik a szerettei – családtagjai, gyerekei, unokái – révén, nemcsak sok boldogság, de nagy fájdalmak forrásai is az emberi, rokoni kapcsolatok. Mégis ezek az élet megtartó kötelékei, ezek nélkül nagyon könnyen kiesünk életünk ablakán. A modern világunk mozgatóerejévé vált az egoizmus, az önérvényesítés, a csak magunkkal való törődés. De minden este eljön a pillanat, amikor leoltjuk a villanyt, és a sötétben szembenézünk eltelt napunkkal, napjainkkal, heteinkkel, hónapjaikkal, éveinkkel. Az őszinte szembenézés pillanataiban mindig is kétségbeejtően kevésnek fogjuk érezni, ha csak magunkat szolgáltuk, ha nincs kivel megosztani az örömünket, a bajunkat, ha nincs kivel osztozzunk az elért eredményeinken, ha a fáradsággal, tehetséggel megszerzett anyagi javakból nincs kinek adjunk, nincs kinek boldogságot szerezzünk vele.
Az író és fia, Lackfi János a 70-es évek legelején
Hogyan állítható párhuzamba vagy egyeztethető össze mindezzel az a sokrétű, rendkívül szerteágazó közéleti szerepvállalás, ami évek, évtizedek óta jellemzi Önt?
– Egyetemista koromtól, munkába állásom óta – immár több mint negyven éve – irodalommal foglalkozom: költőként, íróként, majd tanárként, műfordítóként, kulturális újságíróként, a rendszerváltozás után pedig irodalomszervezőként, szerkesztőként, könyvkiadóként is. Átéltem, megismertem az írói pálya minden állomását, az indulás nehézségeitől az alkotó munka társadalmi elismeréséig, vagy éppen a mellőzöttség nehézségéig, annak elviseléséig. Ha az ember ennyi éven át tapasztalja egy szakmai közösség sorsát, látja gondjait, bajait, ismeri tehetségeit és eredményeit, óhatatlanul elköteleződik iránta, vállalja, hogy szóban és írásaiban képviseli annak érdekeit, igyekszik a nyilvánosság tudomására hozni azokat. Hiszen az anyanyelvi szépirodalom fennmaradása, a tehetségek kibontakozásának segítése nem magánügy, ez az egész magyar nyelvű közösség alapvető érdeke és értéke: az irodalmi alkotások nemcsak magasrendű emberi teljesítmények, de közös emlékezetünk időtálló foglalatai is. Meggyőződésem, hogy az irodalom közös öntudatunk kifejeződése, amely nélkül nem ismerhetjük meg önmagunkat sem.
Korábban egy interjúban kifejtette, Ön szerint a demokráciának szüksége van gondolkodó emberekre, akik az álláspontjukat megérlelik, megvallják és vállalják – a várható következményekkel együtt. Miért tartja ennyire fontosnak az értelmiségi léttel járó felelősség vállalását?
– Az értelmiségi, a gondolkodó ember véleményt formál, és csaknem mindig véleményt is nyilvánít szűkebb vagy tágabb közössége dolgairól. Nem mindegy azonban, hogy véleménye elfogulatlan, belső meggyőződésből fakad-e, vagy áruba bocsátja azt, és mindig annak az érdekében szólal meg, aki a legjobban megfizeti. Ez utóbbit nevezi Julien Benda az írástudók árulásának. Nem új jelenségről beszél: már Jézus is megrója az írástudókat azért, mert bár náluk van a kulcs – a tudás, az iskolázottság –, de maguk sem lépnek be az igazság házába, és másokat sem engednek be oda. Ha nem érzünk felelősséget a minket útra indító közösségek, családunk, társadalmunk, nemzetségünk iránt, könnyen az árulóivá válunk. Manapság szinte ipari méretekben üzemelnek a nyilvánosság fórumai – tévék, rádiók, sajtótermékek –, sok úgynevezett megmondóemberre van szükség, így még a korábbiaknál is nagyobb a csábítás, hogy eladjuk tehetségünket, pénzért, érdekből elhallgassunk, vagy éppen állítsunk valamit.
Lackfi János
Karácsonyi nagytakarítás
– Jaj, Uram, körülem ki csinál rendet,
s ki csinál rendet énbennem?
Ki porol, mosogat, tereget mindent,
ki csiszol, ha a szív életlen?
– Sokezer madarat havazás röptet,
lelibeg, betakar sísapkát,
kipucol, lesikál, csiszatol téged,
szemedet, szivedet nyissad hát!
Remélem, nem veszi tolakodásnak, ha az unokákról is kérdezem. Milyen a külső és milyen a belső kapcsolat a művei és a családja, az unokái között?
– Mindenkinek a legközelebbi élményei a családjában keletkeznek, legjobban a családtagjait ismeri. Az én meghatározó életanyagom is ebből a körből származik, jóformán minden, amit az életről tudok és hiszek. Ezért nagyon szoros a kapcsolat az írásaim és a családom között. És ebbe nyilván beletartoznak a szüleim, nagyszüleim, de a gyermekeim és az unokák is. Ők még olyan fiatalok, hogy inkább azzal inspirálnak, hogy meséljek nekik, elmondjam nekik, amit az életem során megéltem, ami valamilyen módon kikívánkozik belőlem.
Fia, Lackfi János egyszer azt nyilatkozta, óvták attól, hogy költő legyen. Az azóta eltelt időszak társadalmi változásai, az értékdevalválódás hatásai következtében erőteljesebben kellene-e óvni most az unokáit, ha hasonló célokat fogalmaznának meg?
– Fiunkat elsősorban saját írói életutunk nehézségei miatt láttuk volna szívesebben egy könnyebb pályán. Korán megnyilvánult a zenei tehetsége, úgy gondoltuk, hogy a zenébe annyira nem avatkozik bele a politika, ott nincs olyan szerepe a cenzúrának, mint az irodalomban. Valószínű, ebben sem volt igazunk, de az írói pálya nehézségei is mások lettek mára, mint amit mi életünk első négy-öt évtizedében megéltünk. Jani fiunk sikereinek fényében sem beszélném le az unokákat az írói, sem más pályáról, hiszen ahogy ő érvényre juttatta a tehetségét, bízom benne, hogy szorgalommal, hittel az unokáknak is sikerül majd, akármilyen szakmát választanak is.
