Verica Baraćnak, a korrupcióellenes bizottság elnökének a napokban adott nyilatkozatát olvasva, az embernek az az érzése támad, hogy Szerbiában a politikai pártok finanszírozása felér egy „itt a piros, hol a piros” tiltott hazárdjátékkal. Azzal ugyanis mindenki, még a parlamenti pártok is egyetértenek, hogy a költségvetésből a működésük pénzelésére kapott eszközök semmiképpen sem nevezhetők elegendőknek. Minden bizonnyal éppen ebből kifolyólag a hatalmon és az ellenzékben levők is váltig erősítik, hogy szükség van egy új, erre vonatkozó törvényre.
Arról azonban senki sem beszél, hogy ha már nincs elég pénzük, miből fedezik a kiadásaikat. Különösen a választási kampányban, amikor a szavazók meggyőzéséért szinte minden eszközt bevetnek. Márpedig a választási kampány olyan mint a háború. Három dolog kell hozzá: pénz, pénz és pénz.
De honnan?
Aligha mondunk bárkinek is újat, ha azt állítjuk, hogy titkos forrásokból. Nem véletlen ugyanis, hogy a hatalmon levő pártok görcsösen védik a közalapítványokat, közvállalatokat és a közbeszerzési eljárásokat. Ebben a három témakörben igen jelentős eszközök vannak, s ezeket a pénzeket úgy irányítják, ahogyan éppen kedvük szottyan. A hozzáértők szerint a képlet végtelenül egyszerű. Olyan törvényt kell hozni, amely alapjában véve rossz. Mint például a pártok pénzeléséről, valamint a korrupcióellenes ügynökségről szóló törvény. Aztán minden demagógiai eszközzel meg kell hiúsítani a pártok kasszáiba befolyó pénzforgalom ellenőrzését. Erre elég az, hogy a fenti céllal – elvileg – megbízott szolgálat ne legyen „üzemképes”. Tehát az állami ellenőrzés kizárva. Többre már szinte nincs is szükség. Illetve...
Kell egy sor „nagylelkű” vállalkozó, aki bármikor hajlandó a saját zsebébe nyúlni, ha pártja szorult anyagi helyzetbe kerül. Meg ha nem is. Amennyiben ugyanis a választások után az általa bőségesen támogatott politikai tömörülés hatalomra kerül, az adományozók, persze függöny mögött, benyújtják a számlát. Olyan megbízatásokat kapnak, amelyek a kampányban „elprédált” összeg többszörösét hozza nekik a konyhára.
Hogy ez nem légből kapott állítás, bizonyság rá Vladimir Milentijević, a Szerbiai Demokrata Pártnak a múlt mandátumban Koszovóval foglalkozó bizottság elnökének az esete is. Maguk a koszovói szerb vezetők erősítik, hogy a néhány évvel ezelőtt szinte kőművesmesterként dolgozó vállalkozó politizálásának időszakában és azóta is jószerivel minden észak-koszovói építészeti versenytárgyaláson nyer. A felvállalt munkák iránti malíciáját jelzi, hogy a néhány tíz millió dinárt érő megbízást apró-cseprő dolognak nevezi és számára az egymillió eurós munka a valami.
Érthető hát, hogy ő és még ki tudja hány pénzmogul (és egykori háborús nyerészkedő) számára nem kérdés, ha támogatni kell a politikát. Azt ugyanis senki sem tudja bizonyítani, hogy a pénzek éppen tőle származnak. A pártok ugyanis 6000 dinár alatt nem kötelesek megnevezni az adományozót. Általában tehát a milliós nagyságrendben adományozók (mert aligha hihető, hogy a nagy hasznot remélő néhány ezer dinárral próbálja kiszúrni a pártja szemét) pénzét felaprózzák és így „eltüntetik”.
Mintha csak Hofit látná az ember egy nagy deszkakerítés előtt, amelyen egy lyuk van, ahol – pénzért – át lehet kukucskálni, s mivel a palánk mögött nincs semmi, a halhatatlan humorista kajánul belekacsint a kamerába:
– Látja? Nem látja? Na látja!
