Sétálgattunk a mindig zöld, mindig üde, az idegenforgalomra a legteljesebb mértékben berendezkedett városban. A színpompás virágágyások mellett bóklászó feketerigók harsányan köszöntötték a harmatos reggelt. Az ózondús levegő szinte simogatta az ember tüdejét.
Léptem egyet, léptem még egyet, és megtorpantam. Először nem is értettem, miért, mitől. Csak a második hátrapillantás mutatta meg az okot: egy nem odaillő tárgy, egy rikító narancssárga nejlonzacskó éktelenkedett a pázsiton. Megrökönyödtem, mert évek óta járom ez idő tájt ezt a várost, és még soha nem botlottam bele szemétbe a vendégmarasztalón rendezett utcákon.
Amint ott rikított ez a förmedvény, most jöttem rá, mennyire természetes volt korábban, hogy itt nincs eldobálva semmiféle lim-lom, még az aprócska mellékutcákban sem. Mint ahogyan természetes volt, hogy alig néhány perc múlva, visszafelé jövet, már sehol sem volt a rondaság.
Másnap délelőtt gasztronómiai tömegrendezvényre készülődött a város, a versenyzőket végigjárva a zsűri egy tagja finoman figyelmeztette az egyik csapat sofőrét: vigye el a kocsiját a helyszínről, miután kirámoltak, és máskor ügyeljen, nehogy megint fűre álljon, mert az bizony nagyon drága mulatság lesz, és különben sem szép dolog így bánni a természettel.
Odanéztünk a „fűre”, egy alig zöldülő, csenevész kis fűkupac árválkodott az út mentén. De fű volt mégis, amire vigyázni kell, és nemcsak a pénzbírság fenyegető réme miatt, hanem azért is, mert ebben a magyarországi városban már tudatosult a csupa mosoly vendéglátókban, hogy minden fűkupackából pázsit lehet egyszer, ami mellett a turista sóhajtva sétál el, hogy lám, itt az ózondús levegő szinte simogatja az ember tüdejét…
Kontrasztért nem kell messzire menni, elég, ha itthon kisétálunk az utcára, s mindegy, hogy falun vagy városon.
Kezdő újságíró koromban egy ideig szemetes újságírónak tituláltak, mert olyan heves csata folyt a szervezett szemétkihordás pártolói és ellenzői között, hogy másról sem írtam heteken, hónapokon át. Faluhelyen nincs szemét, mert ami nem rothad el a trágyadombon, azt eltüzeli az ember – győzögettek a kihordás ellenzői. Hússzú évek múltán egy falugyűlésen felállt egy bácsi.
– Sokat vitatkoztunk az újságírónővel annak idején, bizonygattam, hogy faluról nincs mit elhordani. Most bocsánatot kérek tőle, mert látom, hogy mennyi a szemét mindenütt, annak ellenére, hogy végül bevezették a kihordást. Nem is értem, miért nem a ház elé teszik ki az emberek a hulladékot, miért viszik ki a határba, a földekre, a gyümölcsösökbe – csóválta a fejét szomorúan.
Elégtétel? Egy kicsit az volt, de fájó elégtétel. Mennyivel jobb lett volna, ha neki van igaza.
A gyerekeimet arra neveltem, hogy nem dobunk el semmit az utcán. Vagy keresünk egy szemétkosarat (ami ugyebár nem is olyan egyszerű mifelénk), vagy zsebre vágjuk a csoki és más nyalánkság papírját, azután otthon beletesszük a szemétkosárba. A miért kérdésre mindig az volt a válaszom: mert mi védjük a környezetünket. Megszokták, és automatikusan rakták a göngyöleget – anyu zsebébe. Majd a sajátjukba.
A kisebbiket vártam az iskola előtt egy estefelé, hűvös őszi estén, a hátam mögött álló nagymami folyton prüszkölt. Gyermekem örömmel futott hozzám a suliból kijövet, majd elképedve kérdezte:
– Mami, a felnőtteknek nem kell védeniük a környezetünket?!
Akkor láttam, hogy mögöttem a prüszkölő nagymami egy rakás papírzsebkendőt tépkedett és szórt szét néhány négyzetméteres körzetben.
– De igen – válaszoltam –, csakhogy arra nektek kell megtanítanotok őket.
A nagymami furcsán nézett ránk, és attól kezdve kissé távolabb várakozott az unokájára. De nem tépkedett semmit a suli előtt.
A Föld napja volt a héten, mifelénk is szerveztek mindenféle megmozdulást, mint szerte a nagyvilágban, amióta Denis Hayes amerikai egyetemi hallgató 1970. április 22-én mozgalmat indított el a Föld védelmében. Már akkor több mint 25 millió amerikai állt mögé, ma pedig szinte az egész Földre kiterjed az általa kezdeményezett mozgalom. A Föld Napján civil szervezetek, intézmények olyan akciókat szerveznek, amelyek felhívják a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. A mozgalom egyik jelmondata: Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?
Környezetvédelmi miniszterünk kegyetlen büntetésekkel készül világot változtatni (váltani?). Bejelentette, hogy a minisztérium kíméletlenül meg fog büntetni minden környezetszennyező polgárt, mert csak így lehet megtisztítani Szerbiát a szeméttől, az illegális szemétlerakóktól. Oliver Dulić úgy véli, nem lehetetlen küldetés felébreszteni a lakosság környezetvédelmi öntudatát, mert Szerbia polgárai tiszták.
Nos, egy közép-szerbiai látogatás során egy módos falu legmódosabb gazdája egyetemista lányának vendége voltam. Delegációnk egész nap a környéket járta, télvíz idején, hol dideregtünk, hol izzadtunk rendesen. Este a fürdőszobát kerestem. Most akarom megmosni a kezem? – hüledezett a lány. Hát, lenne egyéb testrészem is, mutattam a csizmába dagadt lábamat. Azt nem lehet, jelentette ki, mert a szülei a kiskonyhában alszanak, arról nyílik a fürdőszoba, de csak reggel, mosdásra használják.
Visszatérve a környezeti öntudatosságra, a miniszter szerint évekbe telik és rengeteg pénzbe kerül majd az ország kitakarítása, kb. egymilliárd euróba. A Tisztítsuk meg Szerbiát! elnevezésű, széles körű társadalmi kezdeményezés célja a polgárok öntudatának fokozása mellett a tudatlansággal, éretlenséggel, gőggel való leszámolás.
Tettem egy próbát a minap: kitöltöttem A környezet és én önfejlesztő cselekvéstár tesztjét. Őszintén válaszoltam minden kérdésre (takarékoskodom az energiával, tölthető elemet használok, szigeteltük a nyílászárókat, lett egy jó bicajom, ám nincs víztakarékos zuhanyfejem), s bár meg voltam róla győződve, hogy rendkívül természetbarát, öntudatos, környezetkímélő polgár vagyok, a teszt szerint: „Megvan benned a jó szándék, de a következetesség még hiányzik. Van még mit tenned.”
Van még mit tennünk.
