Ha az egyházról van szó, az emberek túlnyomó részének a templomi alapelvek, vagyis a hit, békesség, megbékélés, megbocsátás, tolerancia, alázat, önmegtartóztatás jut az eszébe.
Persze, jóformán nincs ember a földön, aki élete során nem hallott volna egyházi személyekről, akik olykor sutba vágták az áhítatot és a pohár után nyúltak, vagy éppen kiszaladt a szájukon egy-egy markánsabb kifejezés.
Megjegyzem, apácát káromkodni, parlagiasan szólni még nem hallottam. Papokat annál inkább. Amikor egyik-másik szentatya megfeledkezett magáról és meglehetősen világiasan szólt, bűnbánóan feltekintett az égre és bocsánatot kér legfőbb főnökétől, az Úristentől. Lehet, hogy ugyanezt tette, amikor (ifjabb korában) engedett a testiség világi kísértésének és a gyóntatásnál közelebb került valamelyik tűzről pattant menyecskéhez.
Legyünk őszinték, a papok is csak emberek, s olykor ők sem képesek (talán nem is szabad) parancsolni a természet törvényeinek. Mert ezt a legfőbb törvényt, mármint a természetet, megszegni nem jó, nem szabad, mert az így, vagy úgy visszavág.
Éppen ezért nehéz lett volna elítélni a szerb pravoszláv egyházat, amiért, messze túllépve hatáskörét, valóságos ultimátummal követelte a köztársasági parlamenttől, hogy vessen el a toleranciára vonatkozó, az Európai Unió által megkövetelt törvényt. Ez a jogszabály, mint ismeretes, a másság megtűrésére, sőt elfogadására kötelezi a társadalmat. Vagyis büntetni szándékozik azokat a papokat, akik nem hajlandók megáldani a házasság szent kötelékét a melegeknek.
Ebben a témában végül a politikai pragmatizmus, de azt is mondhatnánk, hogy a megalkuvás győzött, és a Tisztelt Ház elfogadta a törvényt. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy az egyre erősödő befolyással bíró pravoszláv egyház papjai ezután hajlandók lennének megesketni két férfit, vagy két nőt.
S ezen a ponton elérkeztünk az egyház világi dolgokba való avatkozásához. Ők az egyházi és a természet törvényére hivatkoznak, amihez kétségkívül joguk van, s váltig hangoztatják, hogy nincs szándékukban hatni a világi hatalomra. Holott ezt már két évtizeddel ezelőtt (is) megcáfolták, amikor az akadémia számos tagjával karöltve aláírták a hírhedt memorandumot, s ezzel lényegében részbeni legitimitást biztosítottak Slobodan Milošević kalandorpolitikájának.
Az is erősen alátámasztja az egyházi vezetők világias életfilozófiáját, hogy már hosszú ideje dúl a belső, csendes harc a tisztségét betegsége miatt ellátni nem tudó Pál pátriárka utódlását illetően. Amfilohije Radović érsek, mint a pátriárka után legmagasabb rangú egyházi vezető, s mint ilyen, Pál pátriárka helyettese, az utóbbi időben Belgrádban a pátriárkának kijáró főpásztori bottal jelenik meg, és alkalmanként az oltár főhelyén foglal helyet. Magatartása akár jelzésértékű is lehet, annál is inkább, mert a kiszivárgott hírek szerint a Szent Szinódusban küszöbönálló választásokkal kapcsolatban több áramlat is észlelhető. Elsősorban, természetesen Amfilohije igyekezik döntő befolyást szerezni, s ezzel mintegy előrejelezni, hogy igényt tart a pátriárka trónusára. Mellette azonban Vasilije zvorniki-tuzlai, és Irinej bácskai püspök is jelentős támogatással bír.
A fentiek ismeretében esetleg elgondolkodik az ember; vajon a (fő)papok valóban ennyire átvették a világi politikusok mentalitását a hatalom megszerzését illetően, hogy igyekeznek a háttérből megnyerni a saját „szavazóikat”? Hiszen ebben az esetben elveszik a papok és a politikusok közötti különbség nagy része.
Illetve megmarad a demagógia, hogy ők Isten nevében és javára cselekednek.
