Mindazon országok, amelyek a szükségesnél kisebb termőterülettel, ugyanakkor viszonylag fejlett iparral rendelkeznek, messzemenően támogatják a mezőgazdaságot. Hollandiában például az állami szubvenció elérheti akár a 80 százalékot is. Régebben arra is volt példa, hogy az USA kormánya hatalmas pénzmennyiséget áldozott a mezőgazdák megsegítésére, s lényegében azok kaptak (legtöbb) pénzt, akik parlagon hagyták szántóikat. Az ország vezetése ugyanis ezzel a módszerrel igyekezett megvédeni önmagát a túltermeléstől, s ezzel együtt a termények árának a világpiacon való zuhanásától. A két világháború között egy esztendőben ennyi kenyérgabona termett, hogy a mozdonyokat búzával fűtötték, s a még így is fennmaradt mennyiséget (a halak legnagyobb örömére) egyszerűen a tengerbe öntötték.
Vitathatatlan, hogy Szerbia nemigen dicsekedhet sem fejlett mezőgazdasággal, még kevésbé előkelő helyezésre igényt tartó iparral. Az ország „éléskamrája” (egyelőre) Vajdaság. A Dunától északra fekvő terület mellett Mačvában és a folyók völgyében lehetséges a mezőgazdasági termelés. Az ottani hozamokról most ne beszéljünk.
Becsületére legyen mondva, a kormány néhány éve igyekszik valamilyen módon segíteni a parasztokon. A megművelt területre vonatkozó támogatás mellett egyes terményeket prémiummal segíti.
A nagy privatizáció azonban ezen a területen is elég sok torzszülöttet „kitermelt”. A vagyonukat a háborúk kezdete óta szerzett újgazdagok és pénzmágnások ugyanis jelen vannak mindegyik birtok árverésén és igyekeznek megszerezni, lehetőleg áron alul, a több száz, olykor több ezer hektár szántót, kaszálót, rétet, erdőt, legelőt.
Szó sincs arról, hogy ők szeretnének szántani, vetni, aratni. Jó befektetésnek tartják a nagygazdaságok felvásárlását. Arra számítanak, hogy Szerbiát előbb-utóbb befogadják az Európai Unióba, s akkor a potom pénzért szerzett földeket többszörös áron értékesíthetik. Azonban addig sem ülnek ölbe tett kézzel. Ők is igénylik és meg is kapják a terület után járó állami támogatást, de eszük ágában sincs az égből hullott mannát a barázdákra költeni. Ők jobban fialó lehetőségeket ismernek. A mezőgazdasági termelést pedig ott egye meg a fene, ahol van.
Nem kis pénzről van szó, amelyért már érdemes gátlástalanul pofátlankodni, hiszen csak tavaly 15 milliárd dinár volt a mezőgazdaság költségvetése. Ennek egy része olyanok zsebébe vándorolt, akik még közelről nem ismerik a föld szagát: orvosok, ügyvédek, újgazdagok… Akik ennél is nagyobbat akartak és bírtak szakítani, bérbe vették a még állami tulajdonban levő földeket, s azóta sem fizetik a bérleti díjat. Csak aratnak. Míg a dohánytermesztők a hektáronkénti néhány ezer dinár támogatásért rimánkodnak.
S az állam ezidáig semmit sem tett az ügyeskedő „földművesek” ellen. Vajon miért? Ilyen esetekben visszatérő kérdés az emberben: vajon melyik befolyásos politikusnak a rokonairól, barátairól, pártját bőségesen támogatóiról van szó?
S miközben tovább folytatódik a parasztok gátlástalan kirablása, a mezőgazdaság eddig soha nem látott mélypontra süllyedt. Olyannyira, hogy az – elvileg – bőven termő Pannon-síkság e kis darabkáján búzabehozatalra szorulunk.
