Ennek a halálos beteg francia tanárnőnek nem engedélyezte a bíróság, hogy orvosi segítséggel haljon meg. Miután megkapta a bírósági végzést, lakásában halva találták. A sajtó szerint nem természetes halállal halt meg
Eluana Enlargo. Egy olasz nő, akinek története néhány héttel ezelőtt bejárta a világot, és újra ráirányította a figyelmet napjaink egyik legkomolyabb és legösszetettebb erkölcsi-etikai kérdésére, az eutanáziára. Miután tizenhat évig feküdt visszafordíthatatlan kómában, a családjának csaknem tíz éven át tartó küzdelme után az olasz fellebbviteli bíróság döntése értelmében bizonyítottnak tekintette, hogy a nagybeteg nő, amikor még tudatánál volt, abbeli meggyőződésének adott hangot, miszerint inkább meghalna, mintsem hogy mesterségesen életben tartsák, ha már nem képes érzékelni a külvilágot.
De vajon ez eutanázia, vagy emberséges ítélet? – tették fel a kérdést az eset kapcsán sok helyütt a világon, amire egyértelmű választ nehéz adni, tárgyilagosat meg még kevésbé, a kérdéskör ugyanis morális, etikai, erkölcsi, sőt jogi szempontból is rendkívül aggályosnak tekinthető.
Mint az köztudott, az eutanázia könnyű halált jelent. Ha ennyire lecsupaszítva közelítjük meg, akkor talán még ma is helytálló Seneca érvelése, miszerint: „Ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit? Ugyanúgy, ahogy kiválasztom a hajót, amelyen utazni fogok, ugyanúgy választom meg a halálnak azt a módját, amellyel eltávozom az életből.” Csakhogy a helyzetkép felvázolása korántsem ennyire egyszerű. Abban ugyanis valamennyi szakember egyetért, hogy különbséget kell tenni a passzív és az aktív eutanázia között. A passzív módszer lényege az, hogy az orvos nem tesz meg életmentő beavatkozásokat betege érdekében. Az aktív eljárás során viszont tevőlegesen hozzájárul betege halálához. De talán még ennél is kényesebb kérdés az önkéntes/nem önkéntes eutanázia kérdése, tehát az, hogy az említett eljárások a beteg beleegyezésével valósulnak-e meg, vagy sem.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1990-ben kimondta, hogy a modern palliatív kezelés megjelenésével szükségtelenné vált az önkéntes eutanázia törvényesítése. Az erre való törekvések azonban egyre erőteljesebbek, különösen annak köszönhetően, hogy pl. Hollandiában vagy Belgiumban, illetve egyes amerikai államokban törvénybe iktatták, és gyakorolják is az eutanáziát, ami a legtöbb helyen azt jelenti, hogy orvos tanácsot adhat a betegnek, vagy fölírhat neki olyan gyógyszert, amely az illető halálát okozza, illetve részt is vehet a folyamatban azzal, hogy például beköti az infúziót, amellyel aztán a beteg elindítja önmagának a halálos gyógyszer beadását. Az aktív eutanázia híveinek fő érve az, hogy amíg a passzív eutanázia során a beteg sokszor órákig tartó szenvedés során hal meg, addig az aktív módszerrel ez elkerülhető lenne.
Az egyház és a jogrendszer
Az egyház a módszer minden változatát elutasítja. A szakértők szerint az egyház erőteljes eutanáziaellenességének több gyökere is van. Az egyik ezek közül az, hogy mára az egyházak kiszorultak a születés területéről, kiszorultak a házasság területéről, és azzal, ha az eutanáziát engedélyeznék, akkor a halál terén vallott nézeteikkel szemben is válaszút elé kerülnénk.
Szerbiában egyébként a büntetőjogi törvény szerint az emberi élet szánalomból elkövetett kioltása bűncselekménynek minősül, és az elkövető hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A törvény tehát nem tesz különbséget az emberi élet együttérzésből való kioltása és a közönséges gyilkosság között. Azokat a személyeket, akik a beteg kérésére együttérzésből segítséget nyújtanak az öngyilkosság elkövetésében, akkor is, ha az csak kísérlet marad, a törvény három hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtja. A páciens ugyanakkor visszautasíthatja az orvosi ellátást akkor is, ha életmentő beavatkozás elvégzéséről van szó.
A hazai orvostársadalom jobbára egyetért abban, hogy a törvényi szabályozás kiegészítésekre és javításokra szorul. Dr. Farkas Emil sebész főorvos szerint a kegyes halálnak csupán rendkívül pontosan megfogalmazott, egyértelmű jogszabályokkal körülhatárolt módon lenne létjogosultsága. Arra a kérdésre, hogy milyen esetekben lenne alkalmazható, azt mondja, mindenképpen külön kellene választani az olyan betegeket, akik tudatuknál vannak, az olyanoktól, akik nincsenek, hiszen amikor a beteg tudatánál van, akkor egyértelműen neki kellene meghoznia a kegyes halálról szóló döntést, ám amikor nincs a tudatánál, akkor ennek a felelőssége másokra hárulna át. Dr. Farkas hozzáteszi, hogy az eszméletlen, életképtelen, mesterségesen életben tartott betegeknél a világon mindenütt alkalmazzák azt az eljárást, amelynek során a család kérésére vagy annak hozzájárulásával lekapcsolják őket az alapvető életfunkciókat időlegesen fenntartó gépekről, és ez szerinte már nagyon közel áll az eutanáziához.
Élet és halál határmezsgyéjén…
Nehéz egyértelmű álláspontot megfogalmazni, hiszen mint oly sok esetben, itt sem könnyű az általánosítás, mondja Tóth Vásárhelyi Anita pszichológus, aki hozzáteszi, a halálos végkimenetelű betegségek folytán az emberi függetlenség elvesztését, a másoknak való kiszolgáltatottságot minden egyén másként éli meg. A beteg szempontjából a reményvesztett életben tartás a szenvedés meghosszabbítását jelenti, ugyanakkor az eutanázia legalizálásával az ilyen esetek többségében valószínűleg egyfajta protestálás alakulna ki a család, a hozzátartozók részéről, hiszen nagyon nehéz az egyén ilyen döntését elfogadnia a környezetének, és támogatni annak végrehajtását. Arra a kérdésre, hogy a környezet szempontjából mennyiben határozza meg a halál módja annak feldolgozását, azt válaszolja, elsősorban az befolyásolja, hogy mennyire váratlanul történik meg az eset, hiszen nagyon fontos, hogy az elhalálozott személy környezetének legyen ideje és lehetősége elbúcsúzni, lezárni a lezáratlan dolgokat.
Sas Zsolt mentőorvosnak olykor naponta szembe kell néznie a halállal. A közhelyszerű megállapítás mögötti valóságtartalmat mi sem bizonyítja jobban, mint annak ténye, hogy a beszélgetés előzetesen egyeztetett napján is elveszítettek egy beteget, ami értelemszerűen rányomta a bélyegét a rövid, tömör válaszok hangulatára is. Amikor az eset részleteiről próbálom faggatni, tudatja, hogy nem mondhat róla túl sokat, annyit azonban elárul, hogy végstádiumban lévő rákos megbetegedésről volt szó.
„Ilyen esetekben mennyiben tekinthetnénk indokoltnak a kegyes halált, ha törvényileg engedélyezett lenne?” – kérdezem, amire szűkszavúan azt válaszolja: „Azt hiszem, elsősorban az ilyen esetekben lehetne indokolt…” – majd egy kis szünet után hozzáteszi: „Ez csak szenvedés. A beteg számára is, és a környezete számára is…” Arra a kérdésre, hogy meddig lehet egy súlyos betegséget úgy viselni, hogy az ember ne veszítse el a méltóságát, azt mondja, ezt nem lehet meghatározni: „Van, akinél így, van, akinél úgy működik. De az efféle betegségek során, amikor az ember eljut a végstádiumig, már semmiképpen…”
Itt megállunk egy pillanatra, Bitó László neves fiziológus gondolatait idézve, aki szerint az, aki egy életen keresztül hozzájárult a társadalom fejlődéséhez, annak a társadalom tartozik annyival, hogy segítse őt úgy meghalni, ahogy ő szeretné. Nem úgy, ahogyan az egyház vagy a törvénykezés mondja. Bitó egy másik fogalmat is használ, az eutelia fogalmát, ami abban különbözik az eutanáziától, hogy az eutanázia jó halált jelent, az eutelia jelentése pedig a jó vég, amely nem csak a halál módjára utal, hanem mindarra, ami lehetővé teszi és elősegíti életutunk jó, méltóságteljes befejezését. A lényege az eutelia intézményének az, hogy az önrendelkezési jogot segíti végrehajtani.
Zsolt azt mondja, alapvetően egyetért Bitóval, hiszen ő, aki szinte nap mint nap találkozik olyan betegekkel, akik menthetetlenek, átlátja, hogy az eutanázia legalizálása mennyi szenvedéstől kímélné meg az embereket, akik – akár bevalljuk, akár nem – egy idő után már kivétel nélkül feladják a harcot, és akkor már mindenféle kezelés értelmetlennek tűnik.Szerinte a halál éppen úgy természetes része az emberi életnek, mint a születés, csak az orvosok – és ez különösen érvényes a mentősökre – folyamatosan azért dolgoznak, hogy megváltoztassák a természetnek ezen rendjét. Úgy véli, az orvos számára óriási felelősséget jelent minden egyes eset, folyamatosan döntéseket kell hozniuk, amikkel mások életét befolyásolják, olykor mégis megtörténik az, hogy bár jól döntenek, az mégsem elég egy másik ember életének a megmentéséhez. Az eutanázia legalizálása szerinte valószínűleg még inkább növelné az orvosi felelősségvállalás terhét.
Jogi és/vagy emberi törvények?!
Az egyik legnevesebb magyarországi orvostudományi egyetem tanatológia kurzusán a hallgatók Alejandro AmenábarA belső tenger című, megtörtént eseten alapuló filmje segítségével tanulnak az eutanáziáról. A több díjjal is jutalmazott, 2004-ben készült film Ramón Sampedróról szól, aki fiatal korában elszenvedett balesete után huszonnyolc évig küzd azért, hogy méltósággal halhasson meg. Végül sikerül neki, de talán nem is ez az, ami igazán lényeges. Hiszen ahogyan a film végén elhangzik, a huszonnyolc év alatt, amit mozdulatlanságra ítélve, ágyban fekvő betegként élt le, egyetlen napra sem tudott úgy tekinteni, mint a boldogság megvalósulásának napjára. Éppen emiatt soha nem ingott meg elhatározásában, miszerint nem kívánja folytatni az életét. Így nem… – mondja a főhős, akinek érvelése meggyőző. Azért akar meghalni, mert szerinte olyan körülmények között, amilyenek között él, nem lehet méltósággal élni.
De vajon mi a méltóság? Vannak, akik számára – Ramonhoz hasonlóan – az, ha nem függnek másoktól, ha képesek egyedül boldogulni, nincsenek kiszolgáltatva másoknak. Olyanok is akadnak azonban, akik számára a méltóság éppen a betegséggel való szembenézést, a harcot jelenti, azt, hogy nem adják fel a küzdelmet, kitartanak önmagukért, családtagjaikért, szeretteikért. Ramon erre azt mondja, eszében sincs elítélni azokat, akik másként gondolkodnak, mint ő. Miért is ítélkezne azok felett, akik élni akarnak? De cserébe elvárja, hogy őt se ítélje el senki, sem azt, aki segít neki abban, hogy meghaljon.
Persze, ahogyan a filmbeli eset sem ítélhető meg csak feketén vagy csak fehéren, általánosságban sem mondhatjuk ki azt, hogy az emberi élet értéke kisebb-e vagy sem akkor, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik, vagy azt, hogy a gyógyíthatatlan betegség, illetve a végstádiumba jutott beteg esetében az élet fenntartása érdekében áll-e vagy sem a betegnek, a családjának, a hozzátartozóinak és a társadalomnak. Az orvos ugyanis bármilyen esküre is esküszik, az életre, a beteg gyógyítására esküszik. Az embernek azonban sokak szerint nemcsak az életéhez van joga, hanem a halálához is, de vajon emberhez méltó halálhoz való jogról beszélhetünk-e, és ha igen, az kiegyenlíthető-e az eutanázia fogalmával, illetve dönthetnek-e mások ezekről a jogokról?
Jelenleg dönthetnek, és döntenek is – a törvények értelmében. A törvények azonban jogi, és nem orvosi törvények. Sőt nem is emberiek. Mint ismeretes, Hollandia joggyakorlata elfogadja az önkéntes aktív eutanáziát. Ott azonban komoly intézmény- és eljárásrendszert hoztak létre támogatására. A betegnek többször, több hónapig tartó folyamat során kell egyértelműen nyilatkoznia szándékairól. Nyilvánvalóan ott is vannak ellenzők. A holland orvosok mára már a szakmai gyakorlat részének tekintik az eljárást. Más országokban a passzív eutanázia általában elfogadott, legalábbis megtűrt jelenség, az Egyesült Államokban pedig nagy szerepe van a „living will” fogalmának, ami egy arról szóló nyilatkozat, hogyha valaki baleset vagy más esemény miatt kómába esik, vagy valamilyen vissza nem fordítható sérülést szenved, előre rendelkezhet arról, szeretné-e, hogy újraélesszék, illetve mesterségesen életben tartsák. Amerika Oregon államában például népszavazást tartottak az eutanázia legalizálásáról, az így született döntést pedig a bíróság érvényesítette. Más országokban viszont, mint például Hollandiában vagy Belgiumban, más utat választottak: a parlament hozta meg a törvényt. Tehát különböző modellek vannak. A szakemberek azt mondják egy-egy ilyen kezdeményezés életre hívását hosszú nyilvános vitafolyamnak kell megelőznie. Mindez persze évekig, sőt, évtizedekig is eltarthat, a szakemberek azonban kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy egyre többet kell beszélni az eutanázia kérdésköréről, hiszen a struccpolitika ebben az esetben sem jelent(het) megoldást.
Ramón Sampedró fiatal korában elszenvedett balesete után huszonnyolc évig küzdött azért, hogy méltósággal halhasson meg
