Fiam, állj már meg egy pillanatra! Az Icsvity családhoz megyek, tudnál segíteni? A kaputelefon gombjai mellett apró betűkkel volt feltüntetve a lakók névsora, ezért azt gondoltam, hogy az idősödő ember nem látja a neveket. Közöltem vele a keresett lakás számát, mire: – Fiam, kérlek, nyomd már meg a csengőt, írástudatlan vagyok! Hm. A jelenet urbánus környezetben, az újvidéki Felszabadulás sugárút egyik régebben épült tömbházának bejáratában játszódott le.
Az átlagosan öltözött, talán középkorúnak is beillő férfiról sohasem gondoltam volna, hogy analfabéta. Vagy ahogy a békebeli vének gyakran gúnyolódnak: analfabalta.
Szeptember 8-a az UNESCO ( Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) 1965-ben meghozott döntése óta az Írástudatlanság Elleni Küzdelem Nemzetközi Napja. A 19. században Európa lakosságának alig a fele volt írástudó, a „nagy bumm”, azaz az írni-olvasni tudók számának hirtelen növekedése a múlt század első harmadában történt. A második világháború utáni technológiai forradalom fellendítette az alfabetizációt, a kommunista uralom alatt lévő országokban indított írástudás terjesztési kampányok is sikerrel jártak, nem történt ez másképp az akkori nagy országunkban, a JSZSZK-ban sem.
Az UNESCO adatai szerint 1950-ben a világ felnőtt korú népességének 44,3 százaléka, 1960-ban 39,3 százaléka, 1970-ben 34,2 százaléka, míg 1980-ban 29 százaléka volt írástudatlan. Mára már a legtöbb európai országban a fiatalok korán megtanulnak írni, olvasni és számolni, de a nemzetközi felmérések azt bizonyítják, hogy sok esetben nem képesek használni ezeket a képességeiket. Az általános iskola befejezése után ugyanis a diákok egyharmada „funkcionális analfabéta” marad, ami azt jelenti, hogy noha ismerik a betűket, mégsem képesek – részben vagy teljes egészében – megérteni az elolvasott szöveget. A legtöbb fejlett országban komoly gondot okoz ez a jelenség, nevezetesen az, hogy az elolvasott szöveget az emberek 15-20 százaléka nem érti meg, ezért nem is tudják elvégezni feladataikat, produktivitásuk alacsony szinten marad.
Néhány számadat környezetünkből: a Tartományi Végrehajtó Tanács statisztikai hivatalának nyilvántartása szerint 2002-ben, az utolsó népszámláláskor az ország 21 községében – köztük Belgrád, Újvidék, Szabadka, Nagykikinda, Zenta és Ada városokkal – 2 százalék alatti volt az írástudatlan lakosság számaránya, ez a szám a szerbiai községek közül csak Čačakon 2 százalék alatti. A legtöbb szerbiai községben – összesen 60-ban – az írástudatlanok aránya 2 és 4 százalék között mozog, míg Dél-Szerbia (Koszovóról nincs kimutatás) legtöbb községében és körzetében (összesen 35-ben) 6 és 10 százalék között ingadozik. A legdélebbi településeken – mint például Bujanovacon, Žitorađan és Babušnicában ( összesen 12-ben) – azonban az analfabetizmus számaránya 10 százalék feletti. Konkrét számokban kifejezve mindez azt jelenti, hogy a Vajdaságban 2002-ben összeszámolt 1 millió 831 ezer 574 lakos közül 44 090-en voltak írástudatlanok, míg Közép-Szerbia 4 millió 929 ezer 487 lakója közül 188 835 nem tudott írni-olvasni. Zentán 22 979 lakos közül 362-en, Adán 17 131 polgár közül 219-en, Versecen 48 974 lakos közül 1217-en, Újvidéken 269 610 polgár közül 3779-en voltak – hét évvel ezelőtt – írástudatlanok. Topolyán a 34 646 lakos közül 819-en, míg a dél-szerbiai Žitorađan, legnagyobb népzenecsillagunk szülőfalujában, és a település környékén élő 16 262 lakos közül 1921-en nem ismerik sem a cirill, sem a latin betűket. A fővárosban az arány 1 431 099 : 19 204. Szabadkán a 134 004 lakos közül 1397-en írástudatlanok, ami azt jelenti, hogy 1,04 „rossz” százalékkal Szabadka az ország „legírástudóbb” városa! A Vajdaság dél-bácskai körzetét tekintve Zsablyán él a legtöbb írástudatlan: számarányuk csaknem 5 százalék, míg az írástudás tekintetében a bánáti Zichyfalva, azaz Plandište 5,21 százalékkal a legelmaradottabb vajdasági község. A kimutatás a tíz évnél idősebb populációra vonatkozik, és egyértelműen kiderül belőle, hogy kicsiny országunkban északról délre haladva egyre szomorúbb a helyzet. Az írástudatlanság iránti tolerancia országtól, kultúrától, égövtől stb. függően változik, néhol szinte természetesnek számít, máshol elképzelhetetlen. Az elmaradott országokban az analfabéták száma elérheti a lakosság 60-70 százalékát is, az egyik skandináv országban viszont néhány évvel ezelőtt állítólag az oktatásügyi miniszter azért volt kénytelen lemondani tisztségéről, mert az ország legészakibb részén, valahol a lappok földjének egyik vakbelében ráfutottak egy idős emberre, aki nem tudta leírni a nevét.
Az írástudatlanság kontinensünk fejlettebbnek tekinthető részén – hagyományos értelmezésben – tehát manapság már többé-kevésbé a múlté, egyre inkább az úgynevezett digitális írástudatlanságról beszélünk, ami a gyakorlatban azokra vonatkozik, akik nem tudják, nem akarják használni a számítógépet, azaz nem részei az információs társadalomnak. A XXI. században azok számítanak írástudatlannak, akik nem tudnak interneten keresztül kommunikálni, azok, akik az e-mailt lenyalt borítékban szeretnék elküldeni. Sokan elvből, meggyőződésből nem hajlandóak szakítani a múlttal, és nem akarják elfogadni a klasszikusnak vagy romantikusnak biztosan nem nevezhető digitális értekezési formákat, még népesebb viszont azoknak a tábora, akik anyagi és társadalmi pozíciójukból kifolyólag nem engedhetik meg maguknak a digitalizálódást. A Köztársasági Statisztikai Hivatal adataiból kiderül, hogy Szerbiában tavaly mindössze 2,6 millió polgár használt számítógépet, közülük két millióan vették igénybe a világháló szolgáltatásait. A tavalyi adatok szerint Szerbiában 1,2 millióan minden nap billentyűzet elé ültek, az interneten 1,2 millió polgár szörfölt napi rendszerességgel. Ez nagyjából 300 ezerrel nagyobb szám, mint az előző évben, de még mindig sokkal kisebb, mint az Európai Unióban, ahol a lakosság csaknem 60 százaléka minden nap rendszeresen internetezik. Szerbiában tíz háztartás közül mindössze 4-ben van számítógép, a világháló elérése még kevesebb helyen lehetséges.
