Temerinbe 1944. október 23-án, a szovjetek után megérkeztek a partizánok csapatai is, az első napok még viszonylag nyugodtan teltek, bár néhány embert már akkor őrizetbe vettek. Megkezdődtek a tortúrák, a kínzások, az első napokban azokra vadásztak, akikről feltételezték, vagy a besúgói hálózat azt állította, hogy szélső jobboldali szervezetek tagjai. A Nyilaskeresztes Párt tagjait azonnal letartóztatták, azután a Turáni Vadászokat keresték. Október 27-én a templomudvarba szólították a 16 évnél idősebb, és 65 évnél fiatalabb férfiakat, azt parancsolták nekik, hogy hozzanak magukkal ásót és lapátot, mert közmunkára fogják őket elhajtani.
A templomudvarban a partizán vezetők – akik között jelen voltak az OZNA (Népvédelmi Szervezet) emberei, és néhány helyi magyar kommunista is – kiválogatták azokat az embereket, akiket a legkülönfélébb okok miatt akartak kivégezni. Voltak köztük olyanok, akik tényleges katonaidejüket szolgálták, és szabadságon tartózkodtak a faluban, voltak köztük frontról megszökött, a további ellenállást értelmetlennek vélő katonák, hivatalnokok és olyanok is, akik valamilyen módon részt vettek a helyi közigazgatási apparátusban, módosabb gazdaemberek s mások. Bevonulásuk után a partizánok több, mint 250 (az eddigi adatok szerint 254) temerini embert – 252 magyart és két helybeli németet – végeztek ki, közülük 46-ot másik favakba (részben Csúrogra, Zsablyára, Boldogasszonyfalvára, azaz Gospođincibe, Sajkásgyörgyére) hurcoltak, a falun kívül likvidálták őket. Újvidéken tíz temerini férfit öltek meg, a szerémségi Inđiján 19-et. Az inđijára hurcolt temeriniek idősek voltak, amikor hóhérjaik látták, hogy munkateljesítőképességük alacsony, azt mondták nekik, hazamehetnek. Útközben agyonlőtték őket.
A fenti adatokat Csorba Bélától, a VMDP körzeti szervezetének elnökétől, a téma kutatójától hallottuk, aki kutatásainak eredményeire alapozva elmesélte azt is, hogy a temerini tömegsírból csak egy személy menekült ki, nevezetesen egy horvát kisbíró – aki a szerb és a magyar idők alatt is kisbíróként tevékenykedett. Ő sértetlenül megúszta a vérengzést, a tűzparancs kiadásának pillanatában ugyanis ösztönösen elvetette magát, később – miután a hóhérok távoztak – kimászott a tetemek közül. A temerini temető bejáratánál lejátszódott mészárlásnak tehát ez a kisbíró volt a leghitelesebb tanúja. A helyi szájhagyomány megőrizte még egy megmenekült személy emlékét, akinek a tűzparancs kiadása után a sírkövek között sikerült elmenekülnie, de mivel később sohasem adott magáról életjelt, valószínű, hogy a kivégzéseknek csak egy túlélője volt. A kisbíró a hetvenes években elmesélte a Budapestről hazatért Illés Sándor írónak és másoknak is rettenetes élményeit, és hogy pontosan mi is történt 1944. október 27-én. Később ez a mese képezte Sirató című regényének tartópillérét, amelyet – témája miatt érthető módon – annak idején nem volt szabad behozni az országba. Még annak ellenére sem volt szabad forgalmazni, hogy Illés Sándor homályban hagyta a hóhérok valódi kilétét, nem mutat rá egyértelműen a partizánokra, meghagyta annak lehetőségét is, hogy más, szerb nemzetiségű garázdák – esetleg csetnikek, fosztogató útonállók vagy mások – követték el a mészárlást.
A temerini temető bejáratánál lévő tömegsírban több, mint 80-an nyugszanak, pontos számukat csak a kihantolás után tudhatjuk majd meg, beszélgetőtársunk szerint nem kizárt, hogy az ide temetettek száma ennél nagyobb. A legtöbb temerini polgár csak erről a tömegsírról tud, a sír ugyanis olyan helyen van, hogy lehetetlenség lett volna eltitkolni. Már akkor is gondozott, koszorúkkal és virággal teli sírhely volt, amikor még nem rendezték, és nem öntöttek rá betontetőt. Temerinre tehát – sok másik településtől eltérően – nem volt érvényes az, hogy 1944. őszének véres eseményeit teljes homály és csend övezte. Sokan viszont csak a 90-es években tudták meg, hogy Temerinben nem ez az egyetlen tömegsír. Azokat – az eddigi ismeretek szerint 43 embert –, akiket előzőleg a községházán kegyetlenül megkínoztak (láncokkal verték őket, levágták orrukat, fülüket, nemi szervüket), vagy ott lőtték agyon őket majd szekereken hordták ki a temetőbe, és a kápolna mögötti részben ásták el több kisebb tömegsírban. A zsidó temető közelében is van egy kisebb tömegsír, amelyben egy kiskorú áldozat is nyugszik (a partizánok összesen két kiskorú temerinit öltek meg), de ennek pontos helyét még nem sikerült beazonosítani. A vásártérnél, az egykori sintérgödör, sintérerdő közelében is elhantoltak több áldozatot, de ennek a tömegsírnak a helyét sem állapították meg pontosan, a kutatók tudomást szereztek olyan áldozatokról is, akiket a temerini határban, a dűlőutak mentén ástak el.
Járekról azt kell tudni, hogy azon, partizánok által létesített koncentrációs táborok egyike volt, amelyeket megsemmisítő céllal hoztak létre, ilyenek voltak a rezsőházai (Knićanin), és a gádori (Gakovo) táborok is. 1944. végén, a katonai közigazgatás ideje alatt több típusú táborok működtek, voltak munkatáborok, ahova a munkaképes felnőtt lakosságot – elsősorban a németeket – hajtották, de más nemzetiségűeket is, a szikicsi (Lovćenac) táborba kerültek az el nem menekült székelyek is. A jareki táborban tehát leginkább idősek, gyermekes anyák, beteges férfiak lelték halálukat, a tábor megsemmisítő voltáról egyöntetűek a vélemények, még a szerb történészek közül is sokan elismerik ezt a tényt. A háború végétől a németség egészét népellenségnek tekintették, a nácik által megalapozott kollektív bűnösség eszméjét burkolták kommunista mezbe. A jareki német őslakosság evangélikus vallású elődeit a XVIII. század végén zömmel a Rajna vidékéről telepítették a faluba, legtöbben – mintegy kétezren – már 1944. októberének elején megszöktek. Noha a hatóságok figyelmeztették őket a veszélyre, a civil lakosság jelentős része ezt nem vette komolyan, sokan abból indultak ki, hogy sem ők, sem családtagjaik semmilyen háborús bűnnek tekinthető politikai vagy egyéb tettet nem követtek el, ezért nem láttak okot a menekülésre. A jugoszláviai németség jelentős részének – különösen Bánát területén – ez lett a veszte. Járekon tehát csak idősek – mintegy 50-en – várták be a partizánokat, a koncentrációs tábort – amely lényegében maga a falu volt – december 4-én hozták létre, szigorú katonai felügyelet alá helyezték. Elsősorban – de nem kizárólag – a dél-bácskai németeket internálták ide, időseket, gyermekeket. A „legszerényebb” becslések szerint 16 és fél ezer, más adatok szerint mintegy 20 ezer embert tartottak itt fogva. A tábor létszámát folyamatosan növelték, végül már annyian voltak, hogy egy szobában harmincan is laktak, '45 januárjában ide telepítették a sajkásvidéki magyarság egy részét is, közülük sokan – főleg a kisgyerekek – útközben megfagytak, elhullottak. A táborlakók között csakhamar megjelent a hastífusz is, az éhínség is szedte áldozatait. A magyarokat Járek nyugati részében, a németeket a keleti részben helyezték el. A túlélők élénken emlékeztek – és még ma is emlékeznek – arra, hogy egy szürke lovaskocsin minden reggel a helyi temetőbe szállították az előző nap, azaz az éjszaka folyamán kimúltak tetemeit. A gazdag német falu temetőjében tágas kripták voltak, kezdetben ezekbe dobálták be az elpusztultakat. Egy idő után a német kripták megteltek friss tetemekkel, ezután a temetőben tömegsírokat ásattak, és ezekbe hantolták a halottakat. Egy neves szerb történész adatai alapján a Járekon 1945. és 1947. között elpusztítottak száma öt és fél ezer körül mozog (Mészáros Sándor '90-es években végzett kutatásai szerint közülük 121-en – 66 felnőtt és 55 kisgyerek – magyarok voltak), német kutatók és helytörténészek becslései szerint viszont számuk megközelíti a 7000-et! A járeki halotti anyakönyvet az említett periódusban is vezették, létezését azonban sokáig titokban tartották. Noha hiányosak, sok mindent e dokumentum alapján rekonstruáltak, az anyakönyvvezető ugyanis feljegyezte a halál tényleges vagy feltételezett okát is. Pusztán a részleges anyakönyvi adatok alapján is elmondható, hogy több, mint háromezren pusztultak el a járeki haláltáborban.
Csorba Béla szerint a hazai szerb közvélemény még mindig meglehetősen tájékozatlan a 1944-45-ös vérengzések kérdésében, noha erről a véres és sötét korszakról ma már egyre többet lehet tudni. (Fotó: Dávid Csilla)
A valamikori német temetőt – a járványveszélyre hivatkozva – eltakarították, ma sivár telek, egy üzem és szemétdomb található a területén.
A legnagyobb temerini tömegsírban nagyjából 80-an nyugszanak
