Amióta a kormány bejelentette, hogy a Nemzetközi Valutaalappal való folyamatos együttm ű ködés érdekében a társadalom számos részén, így a nyugdíjrendszerben is komoly reformokra van szükség, a munkakoruk vége felé járó polgárok között számos pletyka, félremagyarázás és pánikszer ű hiedelem kelt szárnyra. Mint ismeretes, pillanatnyilag az a helyzet, hogy a dolgozó n ő betöltötte 35., a férfi pedig 40. munkaévét, nyugállományba vonulhatott. Ez alól csupán nagyon kevés kivétel van, akik bármi oknál fogva nem érték el a szükséges életkort.
A szóbeszéd és egyes kormánytagok által elejtett félmondatokból arra lehet következtetni, hogy Szerbiában is bevezetik a nyugati országokban már meghonosodott gyakorlatot, miszerint csak kevéssé érdekes, hogy ki hány munkaévvel rendelkezik. El kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy élhessen törvény adta jogával.
Elvileg egyet is lehet érteni ezzel a gyakorlattal, a baj csupán abban van, hogy Szerbiában, mint az élet annyi más területén, olykor fordítva állnak a dolgok. Minden bizonnyal még sokan emlékeznek arra, amikor a dolgozók úgynevezett idő előtti nyugdíjba vonulhattak. Ha elérték a 30, illetve a 35 munkaévet és megfelelő életkoruk is volt, gond nélkül élvezhették a nyugállományban levők életét. Arról nem is szólva, hogy az ország egyes részein csupán pénz kérdése volt a rokkantsági nyugdíj megszerzése. Még ma is vannak olyan községek, ahol a nyugdíjasok 62 százaléka „rokkant”, pedig egészségi és fizikai állóképességük alapján akár egy élő fát is képesek lennének tőből kiszakítani.
A nyugdíjasok számának irreális növekedését az is elősegítette, hogy a mai napig rendkívül könnyű megszerezni a családi nyugdíjat. Ezért egyáltalán ne lepődjünk meg azon, hogy a hozzávetőleg 1,6 millió nyugdíjas közül csak minden negyedik teljesítette maradéktalanul az öregségi nyugdíjba vonulás feltételeit.
A fentiek ismeretében aligha lep meg bárkit is, hogy a járandóságok havonta két alkalommal rendszeresen történő kifizetése hatalmas terhet ró az államháztartásra. Annál is inkább, mert a még mindig dúló vadkapitalizmusunkban a vállalkozók lépten-nyomon igyekeznek kijátszani az államot és kicselezni a járulékok fizetésére vonatkozók kötelezettségüket. A nyugdíjalapba tehát kevés pénz folyik be, amiből csupán fél járandóság kifizetésére lenne lehetőség. A másik felét évek óta a költségvetés fedezi. Régebben, az „átkos” szocializmusban száz dolgozóra húsz nyugdíjas jutott. Most pedig nyolcvannégy, és ez mellet még több mint negyven munkanélküli, akik havi járandóságra jogosultak.
A reform tehát elkerülhetetlen. A kiszivárgott hírek alapján azonban joggal következtethetünk arra, hogy az állam vezetése, mint már annyiszor, most is átesik a ló túlsó felére. Ha ugyanis mindenki, tekintet nélkül a munkában eltöltött éveire, hatvanöt éves koráig lesz kénytelen dolgozni, egy ideig csak alig néhányan vonulhatnak nyugállományba. Arról nem is szólva, hogy – a természet törvényeinél fogva – teljesítőképességük nem lehet versenyképes egy fiatal szakember kapacitásával. Az idősek oldalán áll a tapasztalat és – talán – a tudás, viszont a fiatalok telve vannak energiával, de ezt az erőt nincs hol kihasználniuk, hiszen a gazdaság még mindig padlón van, új munkahelyek nemigen nyílnak (ezzel szemben már a közeljövőben a közszférában tömeges elbocsátások várhatók), tehát a munkába állás csak elméleti síkon tárgyalható.
Vajon a reform beindítása után a gazdasági válságból való kilábalást az erejük és életük delén már jócskán túllevőkre alapozzák? Ugyanakkor tengernyi pénzt költ az ország a fiatalok képzésére, akikből, önhibájukon kívül, semmi haszon sincs. A lendületet adhatók az utcán csellengnek, vagy külföldön keresnek boldogulást, míg a munkahelyüket megőrzök dolgozhatnak mindhalálig.
