Akinek van türelme és figyelmesen kíséri a honi politikai eseményeket, már régen kénytelen volt megállapítani, hogy immár csupán idő kérdése, mikor lesznek előrehozott választások Szerbiában.
Az ugyan nem mérvadó, hogy az ellenzék folyamatosan szapulja a kormányt, hiszen az a dolga, képviselői a parlamentben azért kapják a fizetést. Más lapra tartozik, hogy az akadékoskodást tehetnék sokkal kulturáltabban is, de hát a Balkánon élünk…
Az egyik feltűnő jel, hogy a miniszterek hetente legalább egyszer felváltva hangoztatják, hogy szó sincs előrehozott választásokról. A kormány stabil, nincs, aki megbuktatná.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a „biztos” egyáltalán nem az. Sőt az is megtörténhet, hogy az ellenkezője sem igaz.
Van azonban egy fix pont, ahonnan akár a Földet is ki lehetne mozdítani a pályájáról. Ez pedig az, ha a kormány előhúzza a mézesmadzagot, amivel magához édesgetheti a (szavazó)polgárokat.
Sajnos sokan emlékezünk Mlađan Dinkićnek a nem túl régen tett számolatlan ígéretére és győzködésére, hogy minden arra jogosult polgár legalább ezer euró értékben kap ingyenrészvényt. Frissiben ki is jelöltek hat nagy állami vállalatot, amelyeknek a magánosításával nem kevés pénz üti majd az egyre szegényedő polgárok markát. Az akkor elfogadott és még jelenleg is hatályos törvény szerint a szerbiai kőolajipar, a szerbiai villanygazdaság, a Telekom, a légiforgalmi vállalat, a Nikola Tesla reptér és a(z egyszer már eladott, majd botrányos körülmények között Milošević egyik miniszterelnökétől visszavett) Galenika eladásakor dőlni fog a lé csaknem ötmillió szerbiai polgár folyószámlájára.
Azóta eladták, pontosabban potom 400 millió euróért elkótyavetyélték a kőolajipart, s amikor elővették a zsebszámológépet, kiderült, hogy e gigászi vállalat árából részvényjegyzőként alig 2500 dinár, vagyis a jelenlegi árfolyam szerint mindössze sovány 27 euró jut.
Ettől az összegtől még messze van az ezres!
Nebojša Čirić privatizációs államtitkár a napokban bejelentette, hogy az év végéig megváltoztatják a fentebb említett törvényt, és a jövő év első felében a polgároknak kiosztják az őket megillető részvényeket. Szerinte ez azt jelenti, hogy a hat nagy állami vállalat értékének 15 százalékát fordítják a korábbi ígéret teljesítésére, 4,34 százalékából pedig a szóban forgó cégek jelenlegi és egykori dolgozóinak juttatnak részvényeket, azzal, hogy a vállalatban eltöltött minden munkaév után legalább 200 eurónyi értékpapírhoz fognak jutni.
Ez a vállalat felmért értéke után megállapított eurómennyiséget fedi majd. Hogy valójában mennyit fog érni a részvény, azt a belgrádi tőzsdén való megjelenése határozza meg.
A kormány tehát ismét elővette azt a bizonyos mézesmadzagot, amelyet egyszer a jelenlegi gazdasági miniszter már elhúzott a választópolgárok orra előtt.
Az már csak mellékzönge, hogy mind a 4,8 millió polgár, aki ingyenrészvényt jegyezhetett, megérdemli-e az „ajándékot”. Időtlen idők óta minden jobb családban úgy működtek és működnek a dolgok, hogy „ki mennyit tesz az asztalra, annyit vehet le róla”. Nos, vajon mivel és mennyivel járult a jelenlegi társadalmi tulajdon létrejöttéhez a 18. életévét csupán a napokban betöltött nagykorú, de egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt polgár? Vagy az a nem kis embercsoport, amely havonta egyszer hajnalok hajnalán a kifizetőhely előtt tolong a néhány ezer dináros szociális segélyért. Közülük is elsősorban azoknak a „teljesítménye” érdekel, akik a büdös életben egy napot sem dolgoztak. De nekik jár legjobban – a szájuk.
Az eddigi (a NIS eladása után járó) öt ingyenes részvény értékét véve alapul, van-e még valaki, aki hisz az ezer euróban?
Persze, hogy van. Az ő naivságuk adhat okot a rosszmájú megjegyzésre, miszerint „álmodik a nyomor”.
