Sajnos egyre kevesebb olyan tanúja van az 1944-es borzalmak időszakának, akik megmutathatnák, hol várnak az ártatlan áldozatok tetemei arra, hogy végre méltó nyughelyükre kerüljenek. Most induló sorozatunk célja felkutatni azokat a helyeket, amelyeken a szemtanúk vagy helytörténészek szerint a '44-es áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Várjuk olvasóink segítségét. Akik tudnak segíteni, kérjük, hogy jelentkezzenek a 024/ 555-530-as telefonszámon, illetve a hetvege@ magyarszo.com e-mail címen.
A térség összes helysége közül Újvidéken a legnehezebb meghatározni, hogy az 1944-es, 1945-ös megtorlások során hány embert öltek meg. A fegyveres partizánok – helyi ismeretekkel rendelkezők társaságában – itt is házról házra járva gyűjtötték az embereket, gyakran közterületen, a többségben magyarok lakta utcákban – így a Heréskert és az Óváros negyedekben is – szólították le őket. A megállítottól megkérdezték, hogy mi a neve, és a választól függően vagy felterelték a kamionra, vagy nem. Újvidéken azonban sok magyar viselt szerb nevet, vagy fordítva, a többi nemzetiségek is igencsak összekeveredtek, gyakran megtörtént, hogy nevük alapján a begyűjtöttek között voltak olyanok, akik nem voltak magyarok, őket később szabadon engedték. Az sem biztos, hogy az összes begyűjtött személyt likvidálták, a kivégzések csak a szelektálás után történtek.
A partizánok 1944. október 23-án érkeztek Újvidékre, sokáig ezen a napon ünnepeltük a felszabadulás napját. A begyűjtés még aznap megkezdődött, két-három napon belül a kivégzettek száma elérte a 250-et! A meggyilkoltak neveit tartalmazó listát falragasz formájában megjelentették és a városháza kapujára kiakasztották. Később sokan mondták, hogy látták ezt a listát. Mindegyikükre azt mondták, hogy fasiszta magyar gonosztevő volt. Elképzelhetjük, hogy 2-3 nap alatt mennyire alapos vizsgálatot lehetett lefolytatni 250 ember ügyében. Ezt követően még sokáig – több hétig, de akár néhány hónapig is – folytatódtak a kivégzések, a legtöbbet emlegetett vérengzés helyszíneként a folyamőrség kaszárnyáját jelölik meg. A telezsúfolt kaszárnyatermekből név szerint kiválasztottak embereket, megkínozták, majd éjjel teherautókra rakták őket, és kivitték a vesztőhelyekre. Kínozás közben üres járatban túráztatták a kamionok motorjait, hogy a környék lakói ne hallhassák a jajveszékelést, és a lövéseket. A felelőtlen vérengzés korlátlanul zajlott egészen december 1-jéig, ekkor egy szigorú rendelettel – hivatalosan – leállították ezeket. Mozsort, Csúrogot és Zsablyát viszont csak ez után a rendelet után magyartalanították, tehát ez után a dátum után is folytatódott a megtorlás. Valószínűleg 1945. február 1-jéig, a katonai közigazgatás végéig eltartott a vérengzés.
Matuska Márton újságíró, a téma kutatója szerint – akitől a fenti adatokat is hallottuk – Újvidékről csaknem ezer magyar embert vittek el kivégezni, számukat nehéz megállapítani azért is, mert sok kivégzendő személyt hoztak ide Pirosról, Futakról, Temerinből, de még Palánkáról is, ugyanakkor a megszállás ideje alatt sok ürögi, herkócai, kamenicai stb. magyar átmenekült Szerémségből Újvidékre. Magyarok között akartak lenni, nem akartak horvát, szerb, csetnik és más fegyveresek hatókörében élni. Őket soha többé nem láttak viszont, akárcsak azokat a magyar katonákat, honvédeket, akik itt estek fogságba. Talán még névsort sem vezettek róluk.
A megtorlások során szinte minden itt élő nemzetiséghez tartozó embereket kivégeztek, legtömegesebben azonban a magyarokat irtották. A németek kivégzésével nem nagyon siettek, mert ennek a népnek a sorsát elintézték a nagyhatalmak. Titóék tudták, hogy a magyarok kollektív háborús bűnössé nyilvánítására nem bólintottak rá a nagyhatalmak, a vérengzésnek és a kollektív bosszúállásnak tehát nincs nemzetközi fedezete, minél gyorsabban túl akartak esni rajta.
A vesztőhely egyik része valahol a Duna–Tisza–Duna-csatorna korábbi torkolata és a híd közötti részen lehetett, nagyjából ott, ahol a mostani torkolat van. A másik rész a csatornatorkolaton túl, a mostani kőolaj-finomító alatt volt, ezen kívül a később épült városi hőtelep környékén is végeztek ki embereket. Akkor ezt a részt Kátyi erdőként (a szerbek Rajina šuma néven ismerték) emlegették, az agyonlőtteket a Kátyi út jobb és bal oldalán ásták el. Régebben a május elsejei felvonulások után a tömeg ebben a tölgyesben ünnepelte a munka ünnepét.
A kivégzések óta tehát az egész környék földrajzi helyzete megváltozott, a csatornatorkolat nem ott van, ahol volt, nagy építkezések és talajmunkálatok folytak, az emberi maradványokból ma már valószínűleg semmit sem találnánk. A közelben épült ki a Belgrád–Újvidék autópálya, ez alatt is voltak sírok. Bizonyíthatatlan, hogy szándékosan építették át ezt a részt, bizonyos esetekben – mint például a Gusek-szállás környéki töltés építésekor – a talajfogatás, azaz a csonteltüntetés valószínűleg indokolt volt.
A tanúk arról meséltek, hogy a valamikori Gusek-tanya környékén is voltak kivégzések és tömegsírok, konkrét információk azonban nem maradtak fenn. Gusek szlovák ember volt, a mai Köves víkendtelepülésnél lévő tanyája környékén az árvízvédelmi töltés építése során 1965. és '71 között találtak csontokat, amelyeket belügyi titoktartás és fedezet mellett összeszedtek, senki sem tudja, hogy hova vitték őket.
Azok közül, akiket a folyamőrség kaszárnyájából vittek el teherautókon, sokat a Horgászszigeten lövöldözték le, és ásták el, a Duna partján. Az ár később elmosta, elsodorta ezeket a sírokat is, tehát itt sem tudnánk most tömegsírt feltárni.
Sokakat az OZNA (Népvédelmi Szervezet) valamelyik börtönében, például a mai Beljanski képtárban létesített parancsnokságán, vagy valamelyik városi kaszárnyában végeztek ki. Az OZNA parancsnokságának pincéjében, és a folyamőrség kaszárnyában is járt egy bizonyos temerini Gyurka bácsi vízvezetékszerelő. Ő nemrégiben halt meg, elmesélte, hogy az OZNA pincéjében egy vérrel átitatott falú teremben dolgozott, a padlón pedig agyvelődarabokat és emberi testrészeket látott. Hasonló látványban volt része a folyamőrség kaszárnyájában is. Egy másik tanú azt állította Keresztes Krizosztóm ferences rendi atyáról, az újvidéki ferences rend alapítójáról, hogy a Futaki utcai kaszárnyában lelte halálát, ugyanis a csuháját állítólag ennek a laktanyának az egyik alagsori helyiségében találták meg.
A bírósági eljárások a megtorlások idején pont fordítva történtek, mint ahogy azt a jogrendszer diktálja; miután kivégeztek valakit, fordított sorrendben utólag eljárást indítottak, rábizonyították, hogy bűnös, majd halálra ítélték. Vagyonát pedig elkobozták. A háború utáni bírósági eljárásokat a nép jelenlétében tartották, belépőjegyeket osztottak, megszervezték a hallgatóságot, azok számára, akik megjelentek, kötelező volt a bíróságot és az ügyészt tapssal, hangos bekiabálásokkal és üdvrivalgással támogatniuk, a védelem ügyvédjeit pedig lehurrogni, beléjük fojtani a szót. Azoknak a katona- és csendőrtiszteknek a tetemét, akiket Újvidéken ítéltek el és végeztek ki, valahol a városban temették el, de senki sem tudja, hogy hol. Néhányan közülük Zsablyán, az 1942-es nagy mészárlás színhelyén nyugszanak, főleg azok, akiket ez miatt a háborús bűncselekmény miatt találtak bűnösnek.
Matuska szerint indokolt lenne – Draža Mihailović esetéhez hasonlóan – újraindítani, vagy legalábbis felülvizsgálni a kivégzett magyar, háborús bűnök miatt elítélt emberek bírósági pereit. Ha a rehabilitáció nem is történne meg minden esetben, de a dolgokat „helyükre kellene tenni”, úgy mint ahogy Dražo csetnik vezér ügyét helyére tették. Ha már az ő maradványait keressük, akkor miért ne keresnénk meg Deák Leó csontjait, aki a két háború között is az egyik legkiemelkedőbb polgári politikai vezetője volt az itteni magyaroknak? (Fotó: Dávid Csilla)
Matuska dossziékba gyűjtötte a vallomásokat, bizonyítékokat
