Igaz, hosszú vajúdás után, de megszületett a nemzeti tanácsoktól szóló törvény. Aki akar, még emlékezhet rá, hogy sem az előkészületek, sem pedig az elfogadás folyamatában nem volt tapasztalható nagyobb ellenállás. Még a szélsőjobbon „futottak még” párt képviselői is óvakodtak a tőlük már megszokott modorban lebunkózni a kezdeményezést, illetve a végeredményt. Bárhogy is vesszük, nagyobb részük rutinos politikus, akik tisztában voltak azzal, hogy a szóban forgó törvény semmit sem vesz el Belgrádtól, nemzetközi téren azonban igen sokat adhat.
Tudták, hogy ez része lehet annak a folyamatnak, amely az elmúlt két évtized alatt igencsak megtépázott szerb tekintély legalább részbeni újraélesztését célozza meg.
Az, hogy a vajdasági magyarok lényegében kulturális autonómiát kapnak, ezenfelül bizonyos kérdésekben döntési joguk is lesz az oktatás és a tájokoztatás területén, még a nagyszerb érdekeket sem zavarja. Politikailag pedig a 200–300 ezer magyar nem sok vizet zavar a szavazások idején.
Szűkebb pátriánk legerősebb magyar pártjának vezérkara annál is inkább joggal lehet büszke a teljesítményére, mert ha szem előtt tartjuk az erdélyi, a felvidéki és főleg a kárpátaljai magyarokat a saját országukban nem csak a szélsőségesek, de a mérsékelt politikusok által is ért támadásokat, valóban nincs okunk panaszra.
Persze, Sloták és Vadim Tudorok mindig is lesznek. Nálunk ezt a szerepet, elsősorban Vajdaság és nem a magyarság ellen, Koštunica törpepártja vette át a radikálisoktól, igen kevés sikerrel. A külhoni magyarság azonban kénytelen volt azt is belátni, hogy elsősorban csak önmagára számíthat. Valahogy úgy, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít. Ha te nem segítesz magadon, az Isten sem tud megsegíteni”.
Ezen a téren voltak és vannak kezdeményezések Erdélyben, Szlovákiában és Ukrajnában is, de kétségtelen, hogy legtovább a vajdasági magyarok jutottak. Nekünk már az sem lenne túl nehéz feladat, ha kettős állampolgárságot akarnák. Persze, amikor Budapest is így látja jónak. Belgrád, pontosabban Boris Tadić államelnök egy korábbi magyarországi látogatása alkalmával egyértelműen közölte, hogy Szerbiának semmi kifogása ez ellen a megoldás ellen. Ha nem államközi, hanem kocsmai találkozóról lett volna szó, lehet, hogy a jól ismert szerbiai kifejezéssel („bole nas...”) hárított volna el minden ez irányú kétséget. Ugyanakkor Ukrajna kemény börtönnel bünteti, aki kettős állampolgárságot szerez.
A nemzeti tanácsokról szóló törvény tehát, akár elismerik egyesek, akár nem, Szerbia részéről a világ, de főleg Magyarország felé a Példa (hiszen másutt még ennyi sincs).
Talán mondani sem kell, hogy szűkebb pátriánkban sem egyértelmű a dolog. Három kis párt és néhány civil szervezet egyenesen a nemzeti tanácsokról szóló törvény ellen ágál és lobbizik az Európai Parlamentben. Teljes önrendelkezést akar a vajdasági magyarságnak, holott tisztában van vele, hogy erre belátható időn belül a Magyarországot körülvevő országokban nem kerül sor.
Az ilyen hozzáállás kicsit a család pénzügyeit kézben tartó feleség reagálására emlékeztet. Nem véletlenül született meg a következő fanyar vicc:
Jobb, ha a férj (a többség) a havi járandóságát (a kulturális autonómiát) elissza, vagy a kútba dobja, semmint a feleségnek adja, mert a kút nem fanyalog, hogy „csak ennyit?”.
