Az utóbbi időben a hatalmi garnitúrának egyre több gondja akad Diana Dragutinovi ć pénzügyminiszter asszonnyal. Tett már néhány alkalommal olyan kijelentést, amit egy minden hájjal megkent politikus aligha engedhet meg magának. Akkor a kormányelnök alaposan le is tolta, s váltig hangoztatta, hogy az a bizonyos nyilatkozat a miniszter asszony magánvéleménye.
Legutóbb, néhány nappal ezelőtt Diana megint a rúd elé szaladt. Úgy látszik, a csinos hölgy krónikus őszinteségben szenved, mert nem átallotta nyilvánosságra hozni, hogy az adófizetés terén alkalmazásban levő különféle kedvezmények sokkal többet vesznek el a költségvetéstől, mint amennyit a nyereség után járó, az államot illető pénzügyi kötelezettségek kitesznek.
Elmondása szerint a vállalatok és vállalkozások nem fizetnek adót a beruházások után, ha fiatal vagy idős embert alkalmaznak. A nagyvilágban az a gyakorlat, hogy vagy egy elfogadható adószintet határoz meg a kormány, és ez mellé párosít különféle kedvezményeket, vagy pedig alacsonyan tartja az adókat, és jószerivel senkinek sem ad felmentést ez alól. A miniszter asszony szerint a mi adórendszerünk a kettő keveréke. Alacsony adó, és abból is jelentős kedvezmény. Emiatt évente legalább 35 milliárd dinárt veszít az államkassza.
Dragutinović másik gondja, hogy pénzügyminiszterként egyszerűen nem „látja” azt a hozzávetőleg 100 milliárd dinárt, ami a költségvetés használói felé áramlik. Ennek az oka egyszerű: senki sem vezet nyilvántartást róla.
Meggyőződése szerint minden befolyó pénzről neki – vagy bármikor az aktuális pénzügyminiszternek – tudomása kell, hogy legyen. Ez nem csak a hazai, hanem a külföldről támogatásképpen érkező eszközökre is vonatkozik.
Felelőtlenség, sőt rágalmazás lenne azt állítani, hogy – például – az Európai Uniótól érkező támogatásokat nem a rendeltetésnek megfelelően használja az ország. Erről szó sincs, annál is inkább, mert az adományozó csak nagyon ritkán ad pénzt. A különféle programokkal kapcsolatos kiadásokat pénzeli.
Magunk között legyen mondva, ez nagyjából úgy néz ki, mint a kevésbé jó családokban, amikor a férj nem mer pénzt adni a hülyeségekre is költekezni hajlamos feleség kezébe, hanem elküldi egy általa meghatározott boltba vásárolni, ám a boltossal felíratja, majd jön és fizet. Akárhogy vesszük: ez egy kicsit megalázó, de ha másképp nem megy...
A különféle adókedvezményekkel kapcsolatban azonban azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez nem a jelenlegi kormány „találmánya”. Az utóbbi húsz évben igencsak kifejezésre jutott az „aki közelebb van a tűzhöz”-elv. Főleg a különféle járulékok fizetését illetően. A történelmi léptékkel mérve közelmúltnak nevezhető diktatúrában a kormányhoz közel állók által vezetett vállalatok jelentős része évekig hanyagolta a nyugdíjbiztosítási járulék fizetését. Később – a jelenlegi rezsimben – ha a dolgozó nyugdíjba szeretett volna menni, a nyugdíjbiztosítási alapban közölték vele, hogy a szükséges munkakorából hiányzik néhány év, mivel az az időszak nincs „lefedve” befizetett járulékkal. Az így felgyülemlett probléma már robbanással fenyegetett, s a (jelenlegi) kormány egy igen „bölcs” megoldáshoz folyamodott: befizette az illető vállalat helyett a szükséges járulékot. Ez volt az a bizonyos „povezivanje staža”. Gyanítható, hogy ekkor sem látott pénzt a nyugdíjalap, csak éppen az érintett dolgozó kartonján jóváírták a hiányzó összeget.
Ha összeadjuk a két témát, kiderül, hogy a pénzügyi rendszerünkben a kedvezmények miatt a pénz elveszett a réven, de a mások kötelezettségének az átvállalása folytán a vámon is.
A legnagyobb meglepetés az lenne, ha ezért valakit felelősségre vonnának.
