A közelmúltban a kormány úgyszólván késhegyre men ő vitát folytatott a Nemzetközi Valutaalap képvisel ő ivel, amikor az újabb, meglehet ő sen nagy összeg ű hitelek kialkudásáról volt szó. A Belgrádba érkez ő k ugyanis hevesen kifogásolták, hogy az államkincstár hatalmas összeggel támogatja a nyugdíjalapot, különben az utóbbi nem lenne képes eleget tenni rendeltetésének. A hivatalos szervek folyamatosan azt hangoztatják, hogy a nyugdíjasok túl sokba kerülnek az országnak.
Kétségtelenül nagy feladat 1,6 millió személynek havonta két alkalommal pontosan időben előteremteni a sok milliárd dinárt. Az nem titok, hogy a költségvetés immár a nyugdíjaknak csaknem a felét kénytelen az adófizetők pénzéből átutalni a kifizetésekkel foglalkozó bankoknak. Évente hozzávetőlegesen 700 millió euróra van szükség csak a közös kasszából.
Ezzel kapcsolatban Slobodan Ilić, a pénzügyminisztérium államtitkára az egyik napilapnak azt fejtegette, hogy az érintett polgároknak is részt kell venniük saját jövőjük gondtalanná tételének elérésében. Elsősorban a magánnyugdíjpénztárakat hozta fel példának, és a nyugati gyakorlatot helyezte a szerbiai megoldások elé.
Kétségtelen, hogy az elöregedő országok mindegyikében ez kemény feladat a mindenkori hatalomnak. Csupán az a baj, hogy az államtitkár meglehetősen egyoldalúan állította be a helyzetet. Arról ugyanis egy szót sem szólt, hogy mekkora a kinnlevősége a köztársasági nyugdíjalapnak, s mit tett a kormány annak érdekében, hogy a munkaadók rendszeresen befizessék a dolgozóik keresete után a nem kis járulékot. Milliárdok lógnak a levegőben, holott a pénzügyi rendőrségnek nyilván lenne szakmai kapacitása a vállalatok és vállalkozók ilyen vonatkozású ellenőrzésére. Ezzel szemben ők előbbre valónak tartják a piti üzletek ellenőrzését, ahol mindig lehet valamilyen szabálytalanságot találni, s ez miatt egy hónapra lakatot tenni a boltra. Már ez a „megoldás” is alapjában véve logikátlan, hiszen hogyan és miből fizessen a kereskedő, ha az üzletét harminc napig köteles zárva tartani?
A sok szembeszökő csúsztatás, pontosabban a tények elhallgatása abban rejlik, hogy az „átkosban”, amikor a rokkant- és nyugdíjbiztosítási érdekközösségek, sőt még azok kirendeltségei is, a „delegátok” útján, a járulékkulcs nagyságáról dönthettek, mindenre jutott pénz. A nyugdíjasok gyógyüdülőbe mehettek, kirándulásokat szervezhettek és az újévi fogadásokra is volt elegendő pénz. Legalábbis ez volt a helyzet Vajdaságban. De akkor az volt a szabály, hogy amíg a vállalat nem fizette be a járulékokat és az adókat, az egykor volt Társadalmi Könyvviteli Szolgálat semmi szín alatt sem utalta át a dolgozók nettó fizetését.
Igaz, Jugoszlávia, ezen belül Szerbia gazdasága valamivel jobb állapotban volt, s a munkanélküliség nemigen érte el a tíz százalékot. Volt tehát termelés, munka, fizetés és járulék.
Ma mi van? Tudjuk.
Az államtitkár, és nem csak ő, folyamatosan sopánkodik, hogy az államkassza a kunyerálások célpontja.
Nos, amint az utóbbi időben naponta olvashattuk a sajtóban, nem csak erre szolgál a „közös”. Ott, ahol meggondolatlanul, felelőtlenül, ellenőrzés nélkül és törvénytelen módon szórják a milliárdokat, nem lehet ekkora a baj. Vagy ha mégis, talán a saját házuk előtt igyekezzenek söpörni a miniszterek és az államtitkár urak. És nem akarják szembe állítani a munkaviszonyban levőket a (még) dolgozókkal. Mert ha valaki tiszteségesen ledolgozta a 35-40 évet, ez idő alatt valamicskét hozzájárult saját jövőjének előkészítéséhez.
Ilić a korosztályok szolidaritását is felvetette. Ez mind nagyon szép, de arról egy szót sem szólt, hogy az 1,6 millió nyugdíjas között hány van, aki „rendes” öregségi nyugdíjba ment és hányan vannak a „rokkantak”, valamint a családi nyugdíjasok. Alig egy évvel ezelőtt egy széleskörű ellenőrzés ugyanis kiderítette, hogy – például – Sandžakban a nyugállományban levők 58 (!) százaléka rokkantsági nyugdíjat kap. Akkor azt is bejelentették, hogy felülvizsgálnak minden egyes esetet. Nem lett belőle semmi.
Ha csak a felsoroltakat szem előtt tartjuk, felmerül a kérdés, kik okozzák jelen társadalmunknak a fejfájást.
