A Home, sweet home (Otthon, édes otthon) hányaveti átalakítása igencsak beleillik honi politikai állapotunk egyes szegmenseibe. Ezúttal a kormány létszámának csökkentésébe. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis a minisztertanács és a koalíciós partnerek egymást túllicitálva hangoztatták, hogy az általános takarékoskodás jegyében csökkenteni kell az állami hivatalnokok, közöttük a képviselők és miniszterek számát. Akkoriban senkinek sem volt ellenvetése, de az idő múlásával a téma olyannyira ellaposodott, hogy ma már akár az ajtó alatt is be lehet csúsztatni.
Mellébeszélésből, demagógiából azonban azóta sincs hiány. Az államvezetést alkotó pártok most is azt mondják, hogy ők nyitottak a megbeszélésekre, de a gyakorlatban semmi sem történik. A létszámcsökkentést – természetesen – elsősorban az ellenzékiek erőltetik, de azt is gyorsan hozzáfűzik, hogy a jelek szerint a jelenlegi kormány megbízatásának lejárta előtt ilyesmire nem kerül sor. Pedig, egyes számítások szerint, évente több millió euró értékű dinárt lehetne megspórolni, hiszen a tárcáknál dolgozók létszáma 50 és 150 fő között mozog. Csupán miniszterekből és államtitkárokból több mint ötven van, holott ennek kétharmadával is hatékony, és nem utolsósorban olcsóbb munkát lehetne végezni.
Igen agyafúrtan nyúlt a témához a pénzügyminiszter asszony is. Szerinte nem az a lényeg, hogy huszonnégy, vagy száz miniszter van, hanem az, hogy a közfogyasztás ne eméssze fel a társadalmi termék értékének még negyven százalékát sem. Mellesleg erre a célra most Szerbia 42,4 százalékot költ.
A hatalmi koalícióban egészen másképp magyarázzák a dolog elnapolásának szükségességét. Állításuk szerint ugyanis a parlament létszámának leépítése csak akkor lehetséges, ha megváltoztatjuk az alkotmányt. Számításuk szerint egy ilyen eljárás legalább ötmillió eurójába kerülne az országnak, s viszonylag rövid idő alatt nem lehetséges ennyi pénzt „visszaspórolni” a képviselők számának apasztásával.
Más szóval: többe kerülne a leves, mint a hús. Mondják ők. Arról azonban egy szót sem hallani, hogy hosszú távon mit jelentene az országnak. Ebből is kiviláglik, hogy ők a jelenlegi mandátum végéig számolnak.
Az ellenzék igen óvatos a képviselőház létszámának csökkentését illetően. Váltig hangoztatják, hogy akkor egyes, feltehetően kisebb, községek képviselet nélkül maradnának, ami annál is inkább megengedhetetlen, mert tovább fokozódna a belgrádközpontúság.
Persze, ilyesmit szerbiai politikusok szájából itt, Vajdaságban hallani, eléggé furcsa, mi több, esetenként vérlázító. Különösen, ha felidézzük a Vajdaság alapszabályával kapcsolatos gáncsoskodásokat, az időhúzást, a „leszeparatistázást”.
Vajon az nem számít centralista irányításnak, hogy a tartomány a költségvetés negyven százalékát fizeti be, de ennek alig egyhatodát kapja vissza? Pedig a parasztok (és nem parasztok, akik logikusan érvelnek) arra oktatják a gyereküket, hogy „csak annyit vegyél le az asztalról, amennyit ráteszel”.
A különféle magyarázatok és magyarázkodások ellenére mindannyian tudjuk, hogy miről van szó. Akik bármilyen rangban közel kerültek a húsosfazékhoz, nem szívesen mondanának le róla. Nagyon kényelmes és anyagilag sem megvetendő a bársonyszék birtoklása. Az ember elterpeszkedik benne és megelégedetten sóhajt:
Fotel, sweet fotel.
