A Transzparens Szerbia elnevezésű szervezet több éve figyelemmel kíséri a korrupcióval kapcsolatos történéseket országunkban. A korrupció visszaszorításának érdekében hamarosan megkezdi működését a Korrupcióellenes Ügynökség is, kérdés azonban, hogy a nagy szólamokon túl, a gyakorlatban mi változik ezen a téren. A témáról Nemanja Nenadić tyal, a Transzparens Szerbia programigazgatójával beszélgettünk.
– A korrupcióellenes harc nagyon sok területet fed le. A kenőpénz elfogadása vagy a hivatali visszaélés csak a leggyakrabban elkövetett bűncselekményeknek számítanak ezen a téren. Nagyon fontosak azonban a korrupció megelőzéséről szóló törvények, mint például a közbeszerzésekről szóló törvény, vagy az információk szabad hozzáféréséről szóló törvény, továbbá nagyon fontos lenne, hogy alkalmazzák azokat az előírásokat, amelyek az érdekütköztetésekről és a közéleti személyiségek ingatlanainak a bejelentéséről szólnak. A megelőző törvények tartalmazzák a szabálysértési büntetéseket, amelyek valójában pénzbüntetések. A Transzparens Szerbia szervezet az említett törvények alkalmazásának a megfigyelése folyamán azt vette észre, hogy a szabálysértései büntetéseket nagyon ritkán alkalmazzák, sőt, ezeket az eljárásokat nagyon ritkán indítják meg, és azt állapítottuk meg, hogy valami nem működik a rendszerben. A szabálysértésekről szóló törvény alapján az említett eljárásokat elindíthatja az ügyész, azok a szervek, amelyek felügyelik a szóban forgó törvény alkalmazását, valamint a kárt szenvedett fél. A fő oka annak, hogy alig vannak eljárások az, hogy azok a szervek, amelyek az ellenőrzést végzik, nincsenek kellőképpen meghatározva.
Hogyan néz ki ez az ellenőrzés a gyakorlatban?
– Például a pénzügyminisztérium esetében ez úgy néz ki, hogy az adóhivataltól várják, hogy ők indítsanak el eljárást, de büdzséellenőrökből köztársasági szinten mindössze tíz ember van. Ez szörnyen kevés egy ilyen munkához, mert nevetséges azt hinni, hogy a költségvetésnek a több tízezer felhasználóját ez a tíz ember kövesse és ellenőrizze. Az információk szabad hozzáféréséről szóló törvény szerint például ellenőrzésre való felhatalmazási joga, és ezzel együtt az eljárás elindítására való joggal a művelődési minisztérium rendelkezik. Ebben a minisztériumban pedig csak egy ember van, aki ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, és ebből kifolyólag nagyon kevés az elindított eljárások száma. Ami az ügyészeket illeti, nagyon kevesen fordultak hozzájuk azzal a kéréssel, hogy eljárást indítsanak korrupciógyanús ügyben, kivétel a Transzparens Szerbia szervezet, amely egy évvel ezelőtt több ezer indítványt adott át eljárások megindítása végett, a közbeszerzések csupán egy rendelkezése alapján. Az ügyészségek az elején még reagáltak, de sajnos gyorsan leálltak a szabálysértések miatt történő üldözések. Azt tudni kell, hogy a szabálysértési eljárások egy év után elévülnek. Van arra lehetőség, hogy bizonyos esetekben öt évre meghosszabbítsák ezen eljárások folyamatát, de ez nagyon ritkán történik meg.
Ki ellenőrzi a politikai pártok pénzelését?
– Január elsejétől kezdi meg működését a Korrupcióellenes Ügynökség, amelynek az egyik feladata a politikai pártok pénzügyeinek ellenőrzése lesz. Ezidáig ezt a funkciót a politikum által megválasztott testületek végezték, és így nem is lehetett azt elvárni, hogy eredményesek legyenek. Ezek a Köztársasági Választási Bizottság és a köztársasági parlament pénzügyi bizottsága voltak, és szerintem nem végezték jól munkájukat.
Megvédi-e a törvény azokat, akik hivatalból, vagy esetleg polgári kötelezettségükből kifolyólag feljelentenek egy korrupciógyanús ügyet?
– Több eset fordulhat elő. Ha például egy bizonyos személy nem csupán feljelentést tesz, hanem hajlandó később tanúskodni is a bíróságon, lehetséges a védelmét megszervezni, de nyilvánvaló, hogy nem elégségesek a mostani védőmechanizmusok. Nagyon sok ember bizonytalan, nem meri rászánni magát erre a lépésre. A másik lehetséges eset az, amikor az egyes hivatalokban dolgozók korrupciót gyanítanak a munkahelyükön, és ezt szeretnék feljelenteni. Ebben az esetben kimondottan rossz az a védőmechanizmus, amely őket hivatott óvni. Volt egy próbálkozás, hogy egy jó védőmechanizmust vezessenek be ezekre az esetekre Szerbiában, de nem sikerült. Az történt ugyanis, hogy a köztársasági ombudsman saját felhatalmazásainak megfelelően egy kiegészítést terjesztett be az információk szabad hozzáféréséről szóló törvénnyel kapcsolatban, amelynek az volt a célja, hogy a tisztségviselőket megvédje. Ezt a kiegészítést azonban nem fogadták el a köztársasági parlamentben, helyette a hatalmon lévő többség a kiegészítésnek egy úgymond kurtított változata mellett döntött. Sajnos azokat a részeket hagyták ki belőle, amelyek nélkül gyakorlatilag semmit sem ér, mert a lényeg maradt el. Eredetileg azt tartalmazta a kiegészítés, hogy egyes feltételek mellett védelmet élvezzenek azok a tisztségviselők, akik nyilvánosságra hozzák azokat az információkat, amelyeken formálisan a titok pecsétje áll, de nem lenne szabad, hogy titkot képezzenek, mert a titok leple alatt valamiféle visszaélést rejtenek el. Ahelyett, hogy védelmet biztosítanának azoknak az embereknek, akik hajlandóak lennének nyilvánosságra hozni ezeket az érzékeny információkat, az új törvény értelmében csak azok jogosultak valamiféle védelemre, akik olyan információt közölnek, amely nem ütközik törvénybe. Szóval az új törvénnyel sem értünk el semmit.
