Aki már utazott sínbusszal Szabadkáról Zentára, annak nyilván nem kell elmondani, hogy az utazás felér egy kalanddal. A menetrend ugyanis nem jelent semmit sem a szabadkai, sem a zentai állomáson. A jó öreg sínbusz vagy elindul, vagy sem. Vannak napok, amikor két-három órát késik az indulásnál, de gyakran előfordul az is, hogy egyáltalán nem indul el a szerelvény.
Azt viszont, hogy azon a napon, amikor mi éppen utazni készülünk mi a helyzet, csak az indulás előtt tudhatjuk meg. A rutinos utazók telefonon érdeklődnek a pillanatnyi helyzet iránt. S amikor elindul végre a körülbelül ötvenéves járgány, nos, hát akkor sem száguldozik. Rendes körülmények között az út Szabadkától Zentáig 3 óráig tart. Ennyi idő alatt még a szerbiai vonatainkkal is majdnem Belgrádig el lehet érni. Újvidék két és félórányi járásnyira van. A nagy hőségben a sínek is felmelegszenek. Magyarországi híradásokban gyakran hallunk olyan híreket, hogy el sem indulnak a vonatok egyik másik járaton, mert megolvadtak sínek. A szabadkai állomáson annak próbáltunk utánajárni, hogy nálunk olvadnak-e a sínek?
– Szeretnék mindenkit megnyugtatni, arra nagyon ügyelünk, hogy az utazás biztonságos legyen. Naponta ellenőrizzük a sínek hőmérsékletét. Amikor a sínek hőmérséklete meghaladja a 46 Celsius-fokot, érvénybe lép a sebességkorlátozás. Ez nem azt jelenti, hogy Szabadkától Újvidékig lassabban közlekednek a szerelvények, csak egyes pályaszakaszokra érvényes a sebességkorlátozás. Zenta irányába például a rendes sebesség 50 kilométer óránként. Ez egyes részeken 30–40 kilométeres óránkénti sebességre csökken – mondta Miodrag Marković, a szabadkai állomásfőnök.
Az elmúlt hetekben – hatalmas meleg volt ezen a napon is – Zentáról időben elindult a szerelvény. Az egyik utas elmondása szerint hozzávetőlegesen 20 kilométeres sebességgel iramodtak Szabadka felé. Mindez Békováig tartott, ahol szerencsére a sínbuszvezető idejekorán észrevette, hogy a sínek elgörbültek. Egy ideig nézegették, majd a négy utas kérdésére, vajon mi fog most történni, azt válaszolták, hogy érkezik a segítség. Egy óra elmúltával a horizonton megjelent egy fekete táskát cipelő gyalogos. Mint a filmekben. A vasúti pályán közlekedett a segítségre szoruló sínbusz felé. Amikor megérkezett, a sínbuszvezetővel és a kalauzzal megnézték az elgörbült sínpárt, kicsit dünnyögtek, mert szerintük a korábban itt elhaladó tehervonat miatt görbültek meg a sínek. Csak álltak, az idő pedig múlt. Kezdett a történet kafkai hangulatúvá válni. Az utasok a világ legtermészetesebb kérdését tették fel: Mikor mehetünk tovább? A válasz az volt, amikor majd kihűlnek a sínek, akkor megpróbálják visszaigazítani őket, és máris indulnak. A balga utazók abban bíztak, hogy majd valami úton-módon nekilátnak a szakemberek a hűtésnek. De nem. Mint kiderült, arra vártak, hogy természetes úton lehűljön a felhevült fém. Az egyik utas ennek hallatán, megindult a szántásokon keresztül Szabadka irányába.
Három utas maradt. Még egy ideig várakoztak, de amikor egyre inkább világossá vált, hogy a lehűlésre esetleg három-négy órát is kell majd várni, közülük egy ismét nekivágott a vadonnak. Hősünk, aki Szabadka irányába baktatott, már a város alatt járt, amikor egy piros Yugo megállt mellette és invitálták, szálljon be. A két utas, akiket otthagyott az ezüstszínű sínbusznál, az autóban voltak.
A megállástól hozzávetőlegesen két óra telt el, mire hősünkhöz odaért a „mentőautó”. A szabadkai állomás küldte értük az autót.
Az állomásfőnöknél természetesen erre a kalandtúrára is rákérdeztem. A fülem hallatára hívta fel az illetékes hölgyet, aki elmondta, szó sem volt semmilyen megállásról, csupán lassabban közlekedett a sínbusz azon a bizonyos napon. Nem vitatkoztam, aki nekem a fentieket elmesélte egy egyetemi tanár volt. Én inkább neki hiszek.
A szabadkai vonatállomásról naponta hozzávetőlegesen harminc szerelvény indul. A teherforgalom mellett még mindig sokan utaznak vonattal. Nem is csoda, hiszen a vasúti menetjegy a Szabadka–Zenta vonalon 12 dinárba kerül. Ha ugyanezt az útvonalat autóbusszal tesszük meg, 400–450 dinárt kell fizetnünk. Újvidékre autóbusszal 800 dinárért visznek el bennünket, ha vonatra ülünk, csupán 288 dinárt kell fizetnünk.
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még a hazánknak nevezett országot Jugoszláviának hívták, Szabadkáról vonattal el lehetett jutni Eszékre, Zágrábba, sőt Ljubljanába is. Most ezen az útvonalon legfeljebb Zomborig jutunk el. Pedig már vagy egy éve elkészült a gombosi híd.
– A híd valóban elkészült, de ahhoz, hogy meginduljon a vasúti forgalom Horvátország irányába, a kísérő épületeknek és szolgálatoknak is ki kell épülnie. Én azt hiszem, hogy az év végéig ez a forgalom is megindul. Természetesen a teherforgalom iránt is nagy az érdeklődés, hiszen a Duna, azaz a folyami áruszállítás is elérhető lesz számunkra — mondta az állomásfőnök.
Csak reménykedhetünk, hogy Horvátország irányába zökkenőmentesebb lesz a várva várt vasúti forgalom, mint amilyen most Magyarország irányába, illetve irányából. Ha ugyanis valaki délután kettőkor elindul a magyar sínbusszal, nem utazhat Szabadkáig, mert ez a szerelvény csak Horgosig közlekedik. Ott meg kell várni a Magyarkanizsáról Szabadkára tartó ezüstszínű sínbuszt. Hogy mennyit kell várni? Hiszik vagy sem, 15.17-től 16.42-ig. Hát ez nem kevés.
Amikor ezt szóvá tettem az állomásfőnöknek, elképedve ingatta a fejét, mondván, ez nem lehet igaz. Majd ellenőrizte a menetrendet, és beigazolódott a több mint egyórás várakozás.
– Ez az új menetrend miatt van – nyugtázta az állomásfőnök.
