Szerbia számára jelenleg, Koszovó ügyét leszámítva, legidőszerűbb kérdés a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) eladása. Arról már a Koštunica-kormány is határozott, hogy a nagyvállalat eladására nem írnak ki versenytárgyalást, hanem közvetlen megbeszélés útján az oroszoknak adják el. A Nagy Testvér azonban 400 millió eurónál többet nem hajlandó adni, annak ellenére, hogy független szakértők szerint a Szerbiai Kőolajipari Vállalat, feldolgozó és értékesítési kapacitásával együtt, legalább 2,5 milliárd eurót ér.
A potom ár mellett az oroszok azt is követelik, hogy az elkövetkező hat évben monopolhelyzetük legyen a szerbiai piacon. Szerbia viszont az Európai Unió felé kötelezettséget vállalt mindenféle monopólium 2010. december 31-ig való megszüntetésére. Az oroszok azt is követelik, hogy az üzemek korszerűsítéséig, azaz 2012-ig a környezetkárosítás következményeit teljes mértékben az eladó viselje.
Mi több, az is kiderült, hogy amennyiben az oroszok megvásárolnák a részvények 51 százalékát, tehát többségi tulajdonossá válnának, megszüntetnék a nyersolaj feldolgozását és a saját finomítóikban termelt származékokat forgalmaznák a szerbiai piacon. Ez egyben azt is jelenti, hogy teljesen leépítenék a jelenlegi feldolgozó kapacitást és sorsukra hagynák a jelenleg ott dolgozó emberek ezreit.
A vevő részéről ugyan senki sem említette, Vuk Jeremić külügyminiszter, aki Koštunica kormányában is a diplomácia főnöke volt, a szégyenteljesen alacsony felkínált ár és minden egyéb követelés maradéktalan elfogadása érdekében azzal érvelt, hogy Koszovó megvédése ügyében nagy szükségünk van a nemzetközi színtéren az oroszokra. Kár, hogy a fiatal, (túlságosan is) rámenős, újabban diplomatához nem méltó kirohanásokat intéző politikust senki sem emlékeztette Lavrov orosz külügyminiszter tavalyi nyilatkozatára, aki félreérthetetlenül közölte, hogy Koszovó függetlensége ma már tény.
A NIS eladásával kapcsolatos huzavona és kormányon belüli torzsalkodás kapcsán az embernek az az érzése támad, hogy a jelenlegi szerbiai politikai vezetés Tito hintapolitikáját szeretné lemásolni, aki jobbra és balra is kacsingatott, s mindkét oldalról sikerült számos anyagi kedvezményt kicsikarnia.
A jelenleg hatalmon és másrészt ellenzékben levő politikusok jelentős része, Boris Tadić államelnökkel az élen, váltig azt hangoztatja, hogy Szerbia számára létkérdés az EU felé közeledés, majd idővel teljes jogú taggá válás. Ugyanakkor ugyanez a Tadić teljes mellszélességgel kiállt a NIS oroszoknak való odaajándékozása mellett.
Ez a kétfelé való kacsingatás előbb-utóbb bandzsasághoz fog vezetni, hiszen a nyugati világ számára is egyértelmű, hogy Szerbia még mindig nem döntötte el, merre akar menni, kivel akar együttműködni. S ez bizalmatlanságot szított az EU és az Egyesült Államok vezető politikusai körében is. Mert ugyan mi mással lehetne megmagyarázni, hogy az utóbbi években, a hágai nemzetközi törvényszék főügyészén kívül, nem fordult meg befolyásos politikus az országban.
Szerbia a mások által már régen kitaposott helyett ismét a saját, nem éppen megszokott útját akarja járni. Azt azonban politikusaink nem képesek felfogni, hogy ennek az útnak a végén Rejtő Jenő Csontbrigádjában említett nyílászáró áll: az Ajtó, Amely Nem Vezet Sehova.
