Jenei Ilonának egy mozdulatára figyeltem fel a hajdújárási termékek nemrégiben megtartott kiállításán: a háziasszonyoknak azzal az ősi gesztusával kínálta a standján nézelődőknek a sütőtökös muffint, amelyet mi, nők a nagyanyáinktól és az anyáinktól szoktunk örökölni, s amely rohanó világunkban sajnos gyakran torzul türelmetlen mozdulattá.
– Ilonka néni nem mindennapi asszony, még szakácskönyvet is kiadott, amelyben a hagyományos ízek mellett makrobiotikus ételek is szerepelnek. Sőt, az elmúlt években a Mikulásfutásban is részt vett velünk – így mutatta be távirati stílusban a piros kosztümkabátos, mosolygós asszonyt Ábrahám Csilla, a rendezvény fő szervezője. Kíváncsi lettem, honnan ennyi energia, lelkesedés valakiben.
Az 1943-ban született Ilonka – ahogy később otthonában mesélte – egy ötgyermekes család legkisebb gyerekeként egy Martonos közeli tanyán nőtt fel. Tizenkét éves volt, amikor édesapja tüdőbetegségben elhunyt. Akkor anyjával egy Kispiac környéki tanyára költöztek. Szeretett tanulni, Biacs Ferencre, Szöllősy Vágó Lászlóra és a többi tanárára máig nagy tisztelettel emlékszik. Hiába volt kitűnő tanuló, hiába igyekeztek anyját a tanárok rábeszélni, hogy taníttassa tovább, anyagi körülményeik ezt nem tették lehetővé, úgyhogy varrónő lett belőle. Tizenkilenc éves volt, amikor férjével összeházasodtak, s jövőre ünneplik az 50. házassági évfordulójukat.
Közös életüket egy Noszán bérelt kis házban kezdték, ott született a fiuk is. Közben Ilonka édesanyja megbetegedett, 16 hónapig ápolta. Varrt a falubelieknek, férjével pedig telepítették a gyümölcsöst. Később költöztek át Hajdújárásra. Évtizedekig hordta a piacra az őszibarackot és az almát, később pedig a dinnyét is. Ma már földműves-nyugdíjasok. Férje zenész is: harmonikán és tamburán játszik.
Habár ez a mindig mosolygó, fürge mozgású asszony nem tanulhatott tovább, egész életében fejlesztette magát: elsajátította a gyümölcs- és a dinnyetermesztés fortélyait, sőt 50 éves jócskán elmúlt már, amikor megszerezte a jogosítványt.
– Én voltam a legidősebb, mégis elsőre levizsgáztam – büszkélkedett vele.
Amikor gyermeke a háborús években külföldre távozott, Ilonka elkezdett verseket írni, mert – mint fogalmazott – csak így tudta kifejezni mindazokat az érzéseket, amelyek kavarogtak benne.
– A hit is sokat segített. Amikor súlyos beteg lettem, akkor a hit volt a kapaszkodóm – tette hozzá.
A szakácskönyvbe összegyűjtötte mindazoknak az ételeknek a receptjeit, amelyeknek az elkészítését a nagyanyjától és az édesanyjától tanulta, meg azokat is, amelyeket később jegyzett fel. Ma már természetes a számára, hogy búzát csíráztat, mivel a búzacsírát is fogyasztja, s maga süti a kenyeret, mindenféle magvakkal. Ennek készítéséhez is tanácsokkal szolgál a szakácskönyvében. A számítógépében még jó néhány ételleírás van, csak épp amikor egy teherautó kidöntötte a közeli villanykarót, nemcsak egyes háztartási gépei mentek tönkre, hanem a komputere is.
– Hatvanéves voltam, amikor megtanultam a számítógépet kezelni, és most bizony nagyon hiányzik – újságolta. Nyitott minden újdonságra, ezt bizonyítja az is, hogy unokájától egy óra alatt megtanulta a mobiltelefon használatát, ezért gyakran váltanak SMS-eket egymással. Fiatalos, szeretik a gyerekek, ottjártunkkor épp két lurkóházas nagylány nézett be hozzájuk.
Ilonka örökmozgó: egy időben a Vöröskeresztben tevékenykedett, látogatta a magányos idős embereket. Jelenleg az egyházi kórusban énekel, valamint gyöngyfűzést tanul, mutatta is a nyakláncot, a horgolással díszített gyöngy fülbevalót meg a horgolt fejű gyűrűt, amit készített. Most épp azon ügyködik, hogy megalakuljon a nyugdíjas kézimunkacsoport. A szekrényen levő fotó arról tanúskodik, hogy amikor az árvaházba vitték a csomagokat, ő öltözött be Mikulásnak.
– Annyi tervem van még – jegyezte meg beszélgetésünk végén, s el is hisszük neki.
Azt mondhatnánk, ez egy falusi asszony élete dióhéjban. De nem is gondolnánk, mi minden rejlik a dunsztosüvegekbe zárt savanyúságaival, sütőtökös édességeivel büszkélkedő asszony mosolya és ételt kínáló mozdulata mögött.
